Warning: A non-numeric value encountered in /nfsmnt/hosting2_1/d/9/d9fc26de-32ab-41ff-a8f2-202ea3d1c327/minoritykids.sk/web/wp-content/themes/Divi/functions.php on line 5763

Édesek, aranyosak, dühösek, sírósak, önfejűek, egyedülállók, beszédesek, csöndesek, engedelmesek, szófogadatlanok, játékosak, hitelesek, vidámak, hisztisek, nagyon tudnak szeretni és rengeteg az energiájuk. Az egy és három év közötti gyerekeket nevezzük tipegőknek. Ebben a korszakban önállósodnak a gyerekek, és egyre nyitottabbak a világ felé. Kezd kialakulni személyiségük (ez az úgynevezett dackorszak), és sok olyan dologra is képesek már, amit nem is gondoltunk volna. Erről szólnak a következő sorok.

Mivel négy hónapja napi szinten kapcsolatban vagyok a tipegőkkel, szeretnék írni róluk, milyenek is valójában. Szeretném leszögezni, hogy átlagos gyerekekről írok, akiknél nincsenek (vagy csak kis mértékben) beszéd- vagy viselkedési zavarok, és rendezett családból származnak. Az egy és három év közötti gyerekek hitelesek. Ha sikerül velük bizalmi kapcsolatot kialakítanod, látod a csillogást a szemükben, amikor velük vagy. Megosztják veled örömüket és bánatukat is. Éreztetik veled, mennyire szeretnek, és ki akarnak sajátítani maguknak.
„Ő az én anyukám“ – mondják, amikor megöleled az unokatestvérüket.
„Ő az én tanító nénim“ – amikor megsimogatod egy másik gyerek buksiját.

Ha haragszanak, akkor haragszanak, ha szomorúak, akkor szomorúak. Még nem képesek leplezni az érzelmeiket. Ezt a szocializációs folyamat során tőlünk tanulják meg. Hogy védjék magukat a pszichikai leterheléstől, képesek az egyik érzelemből a másikba váltani pillanatok alatt, viszont képesek akár fél órán keresztül is ülni és nem csinálni semmit, ha duzzognak. A hisztiben is elég kitartóak. Szóval sok türelemre intenek. Amikor a hisztivel kell szembenéznünk, akkor viszont önfegyelemre tanítanak. Végső soron nem létezik gyereknevelés a szülő és a tanárok személyiségfejlesztése vagy fejlődése nélkül. Próbáljunk meg tudatosak lenni e téren és kritikusak magunkkal szemben. Vizsgáljuk meg, milyen helyzetekben kiabálunk, hol veszítjük el fejünket, és mit csinálhatunk másképp. Fontos ezért, hogy egyértelmű szabályok uralkodjanak a tipegők életében. A rendszer és a rendszeresség segít nekik abban, hogy kiszámíthatóvá és ezáltal biztonságossá váljon a világ számukra. Nem veszítjük el a szeretetüket azzal, ha következetesek vagyunk a szabályokbetartásában. Akkor sem fognak minket kevésbé szeretni, ha nem reagálunk a hisztire, és nem kapnak még egy sütit. Biztonságban érzik magukat, amikor tudják, hogy a szülők vagy a tanító nénik azért nem adnak meg nekik valamit, mert tudják, hogy arra éppen nincs szükségük, vagy éppen kihasználják a helyzetet arra, hogy megtanítsák őket elviselni a frusztráltság érzését.

A tipegők azok, akik még hisznek a varázslatban és a csodákban. Akik várják a fogtündért, félnek a szörnyektől, akik hisznek abban, hogy a sebek begyógyulnak, ha az anyuka, az apuka vagy a tanító nénijük megfújja őket. Kezükben életre kellnek a kavicsok és a babák, érzelmi viszonyt alakítanak ki kedvenc játékukkal.
A rajzolás vagy játék során hatalmas szabadságot adhatunk nekik – választhatnak játékot, eldönthetik, hogyan fognak vele játszani, ki mivel fog játszani, befolyásolhatják a játék kimenetelét, olyan színnel színezhetnek, amilyennel ők szeretnének, azt rajzolnak, amit csak akarnak. A firkálásnak és gyurmázásnak is megvan a maga jelentősége – fejleszti a szem és a kéz koordinációját, a finommotorikát, a figyelmet, a türelmet, a kreativitást, lehetőséget nyújt az érzelmek kifejezésére, és nem utolsó sorban igazi örömforrás. A gyerekek nagyon büszkék tudnak lenni egy irkafirkára is, mivel érzik, valamit szívvel alkottak.
A tipegők képesek akár hosszab ideig is összpontosítani egy játékra, feladatra, tevékenységre. Természetesen akkor, ha az a tevékenység elég érdekes számukra, motiváltak vagy spontán választották azt. A tipegők igenis önállóak akarnak lenni. Elengedhetetlen számukra megtapasztalni azt, mi mindenre is képesek, ha buzdítjuk őket. Természetesen hinnünk kell bennük, önmagunkban pedig feldolgozni, hogy ránk már sok mindenben nincs szükségük. Számomra a legnagyobb örömöt az jelentette, amikor megtanultunk csoportként együtt étkezni az oviban. Ma már egyedül osztják szét a tányérokat és az evőeszközöket, és segítenek összeszedni is azokat. Egy kisfiú olyan elveszettnek és ügyetlennek tűnt, amíg nem tanulta meg egyedül felvenni a nadrágját és a cipőjét, eldobni a pelenkáját a kukába stb. Nem csinál sem ő, sem a többiek mindent tökéletesen (néha ugye fordítva van a papucs a lábukon), de nem is ez a lényeg. Hanem látni az örömöt a gyerek szemében, és azt, mennyire büszke arra, hogy már mi mindenre képes.

Az egy- és hároméves gyerekek is képesek tájékozódni az időben, bár másképp, mint mi. Fontos a számukra az, hogy tudják, mikor mi fog következni, és legyen idejük felkészülni rá. Amikor a gyerekek belemerülnek a játékba, előre szólnunk kell nekik, ha például nemsokára el kell rakni a játékokat, és megyünk ebédelni. Így figyelembe vesszük szükségleteiket. Ebben az esetben azt a szükségletet, hogy legyen idejük befejezni a játékot. Együttműködőbbek, ha tudják, miért kell befejezniük azt. A tipegők is, mint az idősebb gyerekek többsége még a mában él. Képes megélni a pillanatot, és csak arra összpontosítani, amit épp csinál. Imádom nézni, ahogy a tipegők csoportja együtt játszik. Mennyire tudják élvezni a játékot, nevetni és örülni! Ez az, amit tanulhatunk tőlük. Ha tanulunk velük, akkor nem biztos, hogy mindjárt mondani fogják a verseket vagy énekelni a
dalocskákat, megismételni a tornagyakorlatot, esetleg rajzolni. Időre van szükségük, mivel emlékezetük még mechanikus (sok ismétlésre van szükségük), és ez nem szándékos, tudatos. Viszont elég, ha rendszeresen éneklünk vagy végzünk más tevékenységet, és egy idő után maguk is bekapcsolódnak. Sok gyerek nem az oviban vagy a bölcsiben ismételgeti a versikéket, hanem otthon. Imádják azokat a mondókákat, amelyek valamilyen mozgással vannak összekötve. Közben az ember kiugrálhatja, kitáncolhatja magát. A gyerek érzékeli, melyik felnőtt hiteles, ki az, aki élvezi, amikor ugrabugrálhat velük, vagy élvezettel kapcsolódik be a játékukba.

Ki tudják magukat fejezni, és képesek mesélni az élményeikről, bár nem mindig érteni, mit is mondanak. Nem is az a lényeg, hogy mindent megértsünk, hanem az, hogy testben és lélekben jelen legyünk. Meghallgassuk, amit mondanak, csak rájuk figyeljünk abban a pillanatban, és visszajelzést kapjanak tőlünk. Ismerek egy kislányt, aki gyakran nagyon gyorsan elmeséli, mi mindent élt meg, és csak úgy sugárzik a boldogságtól. Néha csak azt értem meg, hogy sok élménnyel gazdagodott. Ezt meg is mondom neki, és osztozom az örömében. Nem az a lényeg a gyerekekekkel való kapcsolatban, hogy mindig mindent megértsünk és analizáljunk, hanem az, hogy száz százalékos figyelmet szenteljünk nekik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy míg egy hároméves tipegő aktív szókincse kb. ezer szó, a passzív szókincse (szavak, amiket ért, de nem használ) sokkal nagyobb. Ezért nem állja meg a helyét az a kijelentés, hogy valamit csak azért nem magyarázok meg a gyerekeknek, vagy nem tudok velük valamiben megegyezni, mert esetleg nem értik meg cselekedeteik természetes következményeit.

A játék során már tudják tettetni, hogy ez csak a játék, a maci valójában nem eszik, csak úgy csinál. Sokszor utánoznak minket, felnőtteket. Megismétlik mondatainkat, vagy úgy viselkednek, mint mi. Néha elég ijesztő látni, mit mondok vagy csinálok, amikor haragszom rájuk. A tipegők az elején még egyedül játszanak, de már más gyerekek mellett. Később már képesek a közös játékra és az együttműködésre is. Érdekes megfigyelni, hogyan tudják elosztani a szerepeket, megegyezni a játék szabályaiban, és rájuk lehet hagyni a konfliktusok megoldását is, amíg persze el nem fajulnak a dolgok.
A tipegők gyakran mondanak „nem“– et. Ez a kis szócska a kezdeti fejlődő gyermeki akarat kifejező eszköze. Már tudatosítják, hogy nem egyek az anyukával. Érzik, hogy önálló emberek, akik képesek hatni a környzetükre, és befolyásolni tudják az emberek reakcióit. Próbálkoznak, kísérleteznek az akaratuk kinyilvánításával. Tesztelik a szabályokat, feszegetik a határokat. Ez az ún. dackorszak lényege.

Amint már fentebb említettem, kell hogy legyenek szabályok és napirend a gyerekek életében. Így érzik magukat biztonságban. Tudják, hogy vannak helyzetek, amikor a szülő vagy a tanító néni dönt majd helyettük. Számukra ezek a döntések még túl nagy felelőséggel járnának. Ilyen helyzetek például a bölcsi rendszeres látogatása, vagy hogy mikor van szükségük pihenésre, hogyan kell felöltözni a harminc fokos melegben stb. Ha a gyerekeknek nem állítunk fel szabályokat, ők maguk provokálják ki azok bevezetését. Több viselkedésforma áll rendelkezésükre: nyafogás és hisztizés minden apróságért, szófogadatlanság, verekedés, játékok dobálása stb. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontosak a szabályok és a következetesség. Ezek nélkül a tipegők világát káosz és kiszámíthatlanság uralja. Egy ilyen világban nem érezhetik magukat biztonságban, se védve és szeretve. Ebben a korban jelenik meg az agresszív viselkedés, a féltékenység és a rivalizálás is. Vegyük mindezt figyelembe, mikor az ún. dackorszakról elmélkedünk. Nézzünk a tipegőkre nagy szeretettel és türelemmel. Próbáljuk meg észben tartani ennek a korszaknak a sajátottságait. Ráhongolódni egy adott gyermekre és annak igényeire sokszor rengeteg tudatos munkát igényel, viszont nagyon megéri.

Engedjük meg, hogy tipegőink önállóak lehessenek. Ezáltal sok sikerélményre tehetnek szert. Ezek az élmények növelik önmagukba és a saját képességeikbe való hitüket. Természetesen alakítják ki erős önbizalmukat, amely a lelki kiegyensúlyozottság alappillére. Legyünk támaszuk, ha szükségük van ránk, de tartsuk észben, hogy sajnálkozással nem szolgáljuk a javukat. A következetesség és a szabályok a belső biztonságérzetüket növelik, és nem jelenti szeretetük és bizalmuk elvesztését. Sőt, növeli azokat. Legyünk nyitottak és száz százalékosan jelen. Élvezzük az adott pillanatot tipegőinkkel.

The following two tabs change content below.
Silvia Érseková

Silvia Érseková

Gyermekpszichológus, játékterápiás szakember a Na káve so psychologičkou (Kávéra a pszichológussal projekt) megalkotója. Pszichológiai tanulmányiat 2010-ben fejezte be Nagyszombatban. Tapasztalatait tanácsadóközpontokban Érsekújvárott és Pozsonyban, valamint a Plamienok non-profit szervezet önkénteseként szerezte. Egy nagy álma teljesült egy egyéves játékterápiás képzés elvégzésével; a mai napig együttműködik egy játékterápiára szakosodó intézettel Pozsonyban. Jelenleg a Na káve so psychologičkou (Kávéra a pszichológussal) projektet vezeti, amelynek célja közelebb hozni az emberekhez a pszichológiát.