Játszóteret minden iskolaudvarra! Akkor fejlődik a gyerek igazán, ha eleget játszhat!
Igen, igen, az ISKOLAUDVARRA, nem írtam el, a lehető legkomolyabban gondolom. Akár egy újabb kampánytéma is lehetne, de ez ennél jóval fontosabb, mert ugye a kampányszövegek sokszor csak a választásokig nagyon fontosak, aztán már kevésbé… Miért gondolom, hogy ez olyan fontos dolog lenne? Először is ugorjunk vissza az időben úgy 25-30 évet. Akkoriban, kamaszként nagyon szerettem az amerikai családokról, iskolásokról szóló sorozatokat, több okból kifolyólag. Egyrészt feltűnt, mennyire máshogy (szabadabban) tanulnak, másrészt minden iskolaudvaron hinták, mászókák voltak, ahová a gyerekek a szünetekben kitódultak. Azt, hogy a kettő dolog közül melyiket sikerült többé-kevésbé importálnunk a hazai oktatásba, mindenki döntse el személyes tapasztalatai alapján. Nyilván intézmény- és tanárfüggő a dolog. Maradjunk annyiban, hogy az amerikai hozzáállást átvehettük volna jobban is.
Mikor tanítóként egy kisiskolában dolgozni kezdtem, magam is megpróbáltam ezt a fajta szabadságot közvetíteni a gyerekek felé, ami ugye nem egyszerű dolog, ha az ember nem így szocializálódott a szocializmusban. De azért cseppenként, belecsempészve ezt-azt a tanítási órákra, új dolgokat tanulva, alkalmazva próbálkoztam. Amit nagyon szerettem ez alatt a tizenhét év alatt, hogy a gyerekeket a nagyszünetben minden nap kivittük az udvarra levegőzni, hogy kifutkossák magukat. Egy idő után az udvar több hintával és csúszdával gazdagodott, amit a tanulóink maximálisan kihasználtak. A nagyjából tizenöt perc játékkal, mozgással feltöltődtek, kiszellőztették a fejüket, ahogy mi is, és folytatódhatott a tanítás ebédig. Ebéd után szintén az udvaron játszhattak egy jó félórát, és csak utána álltak neki a házi feladatnak. Ez nem utópia, ennek így kellene mindenütt működnie. Nagyon sok helyen szerencsére így is néz ki az iskola napirendje. Sokszor leírtam már: nem normális egy 6-10 éves gyereket napi 8-9 órára a padba kényszeríteni. Én már rég elmúltam tíz, mégis átérzem ezt, mikor alkalomadtán egy átlagos továbbképzésen, reggel nyolctól délután ötig padban ülni kényszerülök, rövid ebédszünettel. Ennél már csak az a pocsékabb, ha még unalmas is az előadás (de ilyen nincs, illetve ritkán). Mielőtt még valaki a nagy iskolák nagy létszámú osztályait említené, ott sem kivitelezhetetlen a dolog. A közelmúltban volt szerencsém egy nagy iskolában napközis tanító néniként dolgozni, és ott is minden nap – ha hat órájuk volt a gyerekeknek, akkor is, ha mínusz öt fok volt, akkor is –, a délutáni tanulás előtt kimentünk az udvarra. Egyetlen dolog tudott csak benn tartani bennünket, ha szakadt az eső.
Azt, hogy manapság mennyi fejlesztő kültéri játék van a piacon, nem is ecsetelem. Mindenki látja, tapasztalja. A fejlesztő hatásukról sokan, sokat publikáltak. Nem szeretném magyarázni az egyértelműt, de minek is, kinek is? Aki érti, érzi a szükségét, az tudja, aki meg alapból nem, azt úgysem győzi meg sem a szakirodalom, sem a tapasztalat. A legnagyobb döbbenet számomra e témában az volt, mikor egy számomra fontos intézményben, szülőként, több szülővel együtt, modern és fejlesztő kültéri játékokat szerettünk volna gyermekeinknek az udvarra, de a demagógia győzött: „Az iskolában tanulni kell, nem játszani“. Ennyit a 21. századi gyermekközponttú pedagógiáról (pedagógusokról). No comment.
Egy további személyes tapasztalat a sok közül: az egyik fiammal az összes szorzótáblát hintázás közben tanultuk meg. Az, hogy a hinta mennyi mindent fejleszt, szintén közismert. Mozgásterápiára is hordtam, mikor anyaként és pedagógusként szembesültem vele, hogy tanulási zavarral küszködik. Az ő esetében bizony a tanulni való lecke gyakorlása nem volt elég. Mozgásterápiát jelenleg is naponta tartok az elsőseimnek, mégis a szabad játékot, a szabad mozgást, a friss levegőn való tartózkodást mindezek elé helyezem. Mert a gyerek JÁTSZVA TANUL és MOZGÁSSAL FEJLŐDIK a 21. században is!
Nem célom a véleményem ráerőltetni bárkire, de annyi bizonyos, a szemléletváltás szükséges, ha nem stresszes, kimerült, fáradt gyerekeket szeretnénk nevelni és tanítani iskoláinkban. A nagy hajsza mellett ne felejtsük el, hogy az agy akkor tud rendszerezni, amikor pihen. A játék, a mozgás nem időpocsékolás. Ismét a finneknél lyukadok ki, hiszen az ingyen átvehető modelljükből meríthetnénk ötleteket, sok pozitív példát, ami semmibe sem kerülne, csak a hozzállás megváltoztatása szükséges hozzá. Esetleg valaki ott „feljebb“ is áttanulmányozhatná a sikerük valódi összetevőit.Az iskola jó hely legyen, ahová a gyerekek örömmel járnak. Én ezért szeretnék minden iskolaudvarra játszóteret! És te?
