A szülővé válás korszaka

Több mint két év telt el a szülésem óta, mégis gyakran gondolok rá. Többféle emlék, érzés jut eszembe. Ennyi idő elteltével már csakis a jó emlékek élnek elevenen bennem. Mert volt rossz is, de azt most hagyjuk. Nehéz korszak kezdődött az életünkben. A szülővé válás korszaka. Az a korszak, aminek sose lesz vége, amíg élünk.

Mindig is az a típus voltam, aki nem bír, és nem is tud segítséget kérni. Még akkor is, ha a nyelvem lóg, én az az „akkor is stílusban” nyomom. Valójában nem szeretem, ha más végzi el a kötelességeimet. Így az első gyerekem megszületése előtt már hónapokkal hamarabb elterveztem szinte mindent: babaszoba, babakocsi, ruhák, fagyasztóba előkészített étel, minden megvolt. Az internet valamint a mama-baba magazinok nagy segítségemre volt ebben. Sok badarságot is olvastam persze, de azok is hasznosak voltak. Ha másra nem voltak jók, egy jót nevettem rajtuk. Gondoltam (legalábbis akkor úgy hittem), hogy mi hogy fog történni, mi lesz a napirend, hogy hogyan telnek a napjaink az újszülöttel.

Azonban első gyermek érkezése előtt ott van a legnagyobb bizonytalanság: a szülés. Nehéz téma. Mindenki másképp éli meg. Egyet szerintem kijelenthetek: a szülés utáni első napokban az elképzelés egy újabb szülésről teljes mértékben kizárt. A szülés utáni első napon, mikor megláttam a férjem, ezzel fogadtam: Több gyerekünk nem lesz.

Én a szüléstől igazából nem féltem, mert nem tudtam elképzelni, hogy hogyan zajlik majd. Hiszen olvashatsz bármilyen szakirodalmat, nézhetsz videókat, kérhetsz véleményeket, attól még nem tudod milyen lesz. Közhelyesen: ezt meg kell élni.

Elképzelheted a tökéletes szülést: könnyű szülés, kevés fájdalom. Majd cukormázas pillanat következik: felsír, megpillantod. Te is sírsz, és rögtön szerelembe esel. Szerintem ez mind meg is történik, csak később, nyugodtabb pillanatokban, amikor csak ketten vagytok a babával.

Én először azt éreztem: túl vagyunk rajta. Mondták az orvosok, hogy minden rendben vele, és kicsit csak úgy legyek a világban. Megszabadulhatok a sziklától, amit a szüléstől való félelem miatt cipeltem, elmúlik a hátfájás, és végre látni fogom az alsó végtagjaimat is.

Aki még nem tapasztalta, nem tudja, hogy a szülővé váláskor érdemes nagy levegőt venni, mert akkor tényleg megváltozik egy felnőtt élete. Minden, szó szerint minden. Én is anya lettem. Erre vágytam, ezt szerettem volna kislány korom óta. Kipipálva, de most ez nem játék, hogy mikor már nincs kedvem hozzá, elteszem a játék babám a polcra.

Hogy volt-e olyan, hogy nem volt kedvem szülőnek lenni? Kövezzetek meg: de bizony volt. Mikor az első hat hétben fogalmam sem volt róla, hogy éppen milyen napszak van. A pizsamám volt a legkényelmesebb ruhám, és egyben az is, ami a legjobban állt. Naponta öt-tíz perceket aludtam. A ringatás minden formáját kipróbáltam, hiszen órákon át ringattam a babát. Az egyik éjjel már robotkezet akartunk kifejleszteni a férjemmel, hogy majd az ringatja a bölcsőhintát. És ott volt a folyamatos aggódás. Eleget eszik? Keveset alszik? Fáj a hasa? Mindig volt min aggódni.  És mindez milyen gyorsan elmúlt. Mire megszoktunk egy korszakot, jött egy újabb időszak. Ez már így megy több mint két teljes éve. Odaadó vagyok, imádom a gyermekem, minden porcikája tökéletes, de néha-néha bizony elfáradok. Akkor úgy érzem, hogy torkom szakadtából, egy hatalmasat volna kedvem ordítani. Kiállok a teraszra, veszek egy nagy levegőt, majd rám köszön a szomszéd: Kaliméra Maria! (görögül: Jó napot!) Szóval ez nem az a pillanat… pech.

A gyereknevelés egy harc. Harcolsz az elvárásokkal, harcolsz a gyereked elvárásaival, a saját elvárásaiddal. Imádnivaló ez a harc, mert ez olyan szenvedős szuperhősös harc. Húzod már a nyelved a földön, de csinálod. Felkapod a superwoman pajzsot, és vívsz tovább. Ezért születtünk nőnek, mert mikor azt gondolod, hogy vége nem bírod, akkor kezdődik csak a második szakasz. Másfél óra altatás után végre elalszik, majd húsz perc múlva újra az ágyánál állok, és nézem, ahogy nyitott szájjal alszik, és átöleli a párnácskáját.

Ha valaki elém tenne egy restart gombot, hogy minden újra kezdődjön az elejétől, habozás nélkül megnyomnám. Még a szülést is bevállalnám újra. Mert mikor arra gondolok, hogy az öt évvel ezelőtti énem így képzelte-e el magát, a válaszom: igen.
Bár lehet, hogy több türelemmel és kevesebb kilóval képzeltem el magam.