A biziosztás margójára
A június vége, egyben a tanév vége is, mikorra is berobban a kánikula, s egyre nehezebb lekötni a kis nebulókat az iskolában. A nagyobbakról nem beszélve. Húzós egy hónap, amelynek az utolsó napját a tanulók nagyon várják, de nem kevésbé mi, a tanárok. Számvetést készítünk, mit sikerült megvalósítanunk a kitűzött célokból, mi az, ami sikeresnek mondható, s mi az, ahol még fejlődnünk, továbblépnünk, esetleg módszert váltanunk kell. Ez nálam így év végén természetes, főleg az értékelés, a bizonyítványírás idején. A kiosztott bizikkel a saját munkám is minősítem. Bizony ám! Többször, több helyen leírtam, mennyire nem szeretek osztályozni, mivel az öt érdemjegy semmire nem elég. Hiszen egyes és egyes között hatalmas külöbségek vannak, de akár hármas és hármas között is. Meg a kettesek, négyesek között. Az ötöst meg sem említem, azt még soha nem adtam, és nem szeretnék a jövőben sem. Annyira nem szeretem egy számba sűríteni egy gyermek egész évi munkáját! Még nehezebben viselem, ha a bizonyítványt a gyerekkel azonosítják. A kiváló, kitüntetett, tiszta egyes, a sikeres gyerek, akiből sikeres felnőtt válik majd, akikre büszkék a szülők, meg a futottak még kategória. Tragédia, mikor egy osztályban szinte mindenkit kiemelnek, könyvjutalmat, oklevelet kap, elismerik, de mondjuk egy tanuló kimarad, vagy esetleg kettő (nem egy ilyen konkrét esetről tudok). Ahol a gyerek otthon, sírva kérdi meg az anyukájától, hogy ő miért nem elég jó? Elég jó ő is, valamiben biztosan. Otthon ezt kell megerősíteni, hiszen egy gyermeknek szárnyat ad, ha hisznek benne. Az én kis elsőseim is ilyenek. Az egyik ebben, a másik abban jó. A gyerekek nem egyformák, sőt a körülményeik is befolyásolják a teljesítményüket. A jegyek másodlagosak. Félreértés ne essék, minden tiszteletem a tiszta egyes, éltanulóké, s tiszta szívből gratulálok mindenkinek, aki ezt kemény munkával elérte! De sajnos sok esetben a szülői görcsöt látom, már egy becsusszant kettesnél, mi lesz, szörnyűség! Na, ez már gond. Meg a sok, szorongó gyerkőc, aki a legszebb iskoláséveit állandó teljesítménykényszerben éli meg. Ez sokkal nagyobb gond. Sőt az is, hogy az óvodából éppcsak elballagó kisember anyukája retteg a szeptembertől, mi lesz a suliban? Valami félrecsúszott, valahol hiba van. Nem tartozom a tanterveknek, sztenderdeknek megfelelni akaró pedagógusok közé (bár tökéletesen tisztában vagyok velük), mivel, ha ezt helyezzük a középpontba a gyerekeket uniformizáljuk. Ez lenne a cél? Biztosan nem. Vagyis a tantervet kell a gyerekekhez, gyerekekre szabni. Mint egy ruhát. A tanuláshoz pedig olyan környezetet kell biztosítani, amelyben biztonságban érzi magát, és a tanulás kalanddá, felfedezéssé válik számára. Lehet, sőt biztos, hogy nem egyszerre fejlődik 15- 2O gyerek egy év alatt, de a fejlődést önmagához, a gyermekhez kell mérnünk. Nem ritka, hogy iszonyatos munka van egy kettes, hármas mögött, akár többszöröse egy szimpla egyesnek. Mert honnan indult? Milyen fejlettségi szintről? Milyen a szülői háttér? Ezt pedagógusként maximálisan figyelembe kell(ene) vennünk, s nem a tantervre mutogatni. A tanterv nagyon sok mindenre teret ad, van mozgástér. Jó esetben (az enyém ilyen) az iskola vezetése is lehetőséget biztosít, támogatja az új ötleteket, amelyek a sokoldalú fejlesztést elősegítik. A bizonyítvány egy objektívnak vélt tükör a tanuló éves munkájáról, amelyet rengeteg szubjektív tényező határoz meg. A biflázás semmiképp. Az iskola az életre nevel: régi mondás, nagyon igaz.
A jó iskolában együtt élünk, fejlődünk, tanulunk egymástól.
Mindenkinek, érdemjegyeitől függetlenül gratulálok az egész évi munkájához! Akinek jól sikerült azért, akinek kevésbé, azért, mert benne van a potenciál a változtatásra, javításra.
„Ki mondta, hogy a jó tanuló a tehetséges ember? Épp ellenkezőleg: a tehetséges és kreatív ember deviáns, egyenetlenül fejlődik, és utálja, amihez nincs kedve. El vagyunk tájolva, amikor a gyerekeinket a jó tanulásra űzzük.” Vekerdy Tamás
PS: Nagyon sok jó tanuló, tehetséges embert ismerek. Persze, nem jó tanulóból is sokat. Tehát, hajrá MINDENKI!
