Indiánok a játszótéren
„…mint a borsó meg a héja…” sokaknak bizonyosan ismerősen cseng a szállóigévé vált mondatot a Forrest Gump című filmből. Ám ez a mondat jellemezhetné akár a kötődő, vagy más szóval, válaszkész nevelést is. Együtt, szorosan, összefonódva, mint a borsó meg a héja. Ha rövidre akarnám fogni ezt a cikket, azt mondanám, mindenki olvassa el Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában c. könyvét. A beszámoló így elég rövidre sikerülne, én pedig megígértem, hogy egy hosszabb lélegzetű irományt adok le, de a könyvet valóban jószívvel ajánlom mindenkinek, hiszen a kötődő nevelés bibliája, kötelező olvasmány mindenkinek, akit érdekel a téma. Az amerikai szerző a hetvenes évek elején több expedíción vett részt a venezuelai Caroni-folyó mentén élő, ma is kőkorszaki körülmények között élő yequana indiánok vidékén. A kalandok során egyre inkább azt tapasztalta, hogy az indiánok a szerény, számunkra ijesztően primitív körülmények közt boldogabbak, mint a modern, boldogságukat állandóan (főként anyagiakban) kereső emberek. Ekkor indult az elveszett boldogság nyomába. Kalandos expedíciójai és megfigyelései során arra a következetésre jutott, hogy az indiánok jólétjének kulcsa a csecsemőkkel és gyermekekkel való bánásmódban rejlik. Nem írom le a könyv tartalmát, mert annyi értékes információt tartalmaz, hogy bánnám, ha helyszűke hiányában kimaradna valami. A szerzőnő a tapasztalatai alapján alkotta meg a kontinuum (folytonosság) elvét. A fogalom ebben az értelemben az evolúció évezredei alatt kialakult emberi szükségleteket jelenti, a jóllét kulcsa pedig ezeknek az emberi szükségleteknek a felismerése és megértése.
A kisbaba születhet aztéknak, vagy hippi szülők gyermekének, esetleg az okostelefonok világába, méhenbelüli fejlődése évezredek alatt mit sem változott, igényei a világra születése után is ugyanazok. Milyen hatások érik a babát az édesanya pocakjában? Állandó testmeleg, egy mozgó, állandóan aktív személytől, akinek a hangja, a szívverése, az illata állandóan jelen van, állandó táplálék, kérés, jelzés nélkül, összegömbölyödve, beleolvadva a biztonságot adó anyába. S mikor világra jön, csak és kizárólag ezeket várja el a világtól. A kötődő nevelés vallja, hogy a babának a fizikai szükségletein kívül, vannak érzelmi szükségletei, melyek majdnem olyan vagy még inkább fontosabbak, mint az előbbiek. Innen alakult ki tehát a kötődő nevelés három eszköze, mely ezeket a szükségleteket elégíti ki : az igény szerinti szoptatás, az együttalvás és a hordozás. Vegyük szépen sorra az összeset.
Az egyetlen dolog volt, amit a várandosságom alatt a háromból biztosan tudtam, hogy szoptatni fogok, ha a fene fenét eszik is. Szerencsés voltam, most látom csak, hogy mennyire könnyen ment a dolog, ámbár nálam is voltak nehéz pillanatok, fájdalom, és könnyek. Az igény szerinti szoptatás megtöri a sok éve tartó, egyen 3óránként a gyerek tradíciót. Mert a szoptatás nem csupán táplálékhoz való hozzájutás, hanem kapcsolat az anya-gyermek közt, szomj-, és bánatoldás, félelem elterelő és ellazító tevékenység, feszültség-, és fájdalomoldás.
Akármennyire hihetetlen, a babák éjjel is a biztonságot keresik, szeretnek szüleikkel lenni. Nincs ebben semmi rafinéria, a régi generációk is együtt aludtak, a kicsi a naggyal. Az állatvilágban a felnőtt egyedek ösztönösen alszanak együtt kicsinyeikkel. S ha valaki a házas életét félti, kérem szépen, tessék szabadjára engedni a fantáziát, a lakás rengeteg érdekes helyet kínál…:P
A hordozás sem egy modernkori hóbort. A földeken dolgozó asszonyok a gyermekágy után ugyanúgy aktívan részt vettek a közösség életében. Elláták a családot, főztek, gondozták az állatokat, s ha mindezt segítség hiányában tették, akkor bizony kénytelenek voltak magukra kötni a gyermeket. Vitték, cipelték, hurcolták a pulyát, aki biztonságba érezve magát csüngött az anyán. Itt térnék vissza a feljebb említett könyvre, mely csodásan leírja, hogy az indiánok a hordozás és az együttalvás következtében sohasem hagyták magukra a babákat, s lám, azok nem sírtak soha.
Ez a hármasfogat a kötődő nevelés eszköze. Az állandó testkontaktus, ölelés, a baba állan
dó részvéte a közösség életében, a bizalom kialakulása, hogy mindig számíthat valakire, aki az igényeit kielégíti, ami hangsúlyozom nem kijátszás és fifika a gyerek részéről, hanem evolúciós örökség. Tegyük hozzá gyorsan a csodásan kötődően nevelt gyerek is produkál megahisztiket a bevásárlóközpont közepén, úgy, ahogy a spártai szigorral nevelt is. A kötődő nevelés nem garancia a példásviselkedesű gyerekre, inkább ad a szülőknek egyfajta látásmódot, vezérelvet a nevelésben. És megnyugvást, hogy nem elkényeztetésről van szó, ha pl. egy ágyban alszanak csemetőjükkel. Nem kell attól sem tartani, hogy gyermekünk 18éves koráig a nyakunkon marad (szó szerint is akár), mert ahogy növekedik a gyerek, nyílik ki előtte a világ, ugyanúgy felfedezni, megismerni, megtapasztalni vágyik, mint a többi gyerek, ezen tulajdonság is evolúciós örökség.
A szülők és a pszichológusok számára szeptemberben mindig aktuális téma az óvoda megkezdése. Vajon hogyan éli meg ezt egy kötődően nevelt gyerek? A válaszkész nevelés alapja, hogy a gyermekben bizalom alakul ki a felnőttek iránt, hiszen tudja, nemcsak fizikai szükségletei fontosak, hanem az érzelmiek is. A bizalom pedig minden emberi kapcsolat alapja. Az állandó, többórán tartó hordozás, ölelés, összebújás (akár éjjel is) jótékony hatással van a személyiségfejlődésre. Továbbá a hordozott gyerek a világot a felnőtteken szemmagaságban kémleli – nem is gondolnánk ez milyen önbizalmat ad a nekik, pedig csak bele kell gondolni, mennyire kellemetlen érzés, ha mi ülő pozícióban vagyunk és hozzánk fentről beszélnek. A szemmagasság lehetőséget nyújt a gyereknek, hogy passzív pozícióban aktív résztvevője legyen a közösségnek, sőt véleményem szerint a hordozott gyerek sokkal több helyre eljut, ahova babakocsival nehéz vagy kényelmetlen közlekedni, így korábban szokja a felnőttek társaságát. Mindezt összevetve tehát úgy gondolom, hogy a kötődően nevelt lurkó könnyebben éli meg az óvodába való lépést, szüleivel kialakult bizalom alapján tudja, hogy számíthat rájuk, eljönnek érte (így kevesébbé éli meg stresszként az elválást), nem marad egyedül, sőt bizalommal fordul más felnőttek felé.
A válaszkész nevelésben az ösztönösség, az evolúció során magunkkal hozott szükségletek, azok megértése és felismerése dominál, a belső hang, amire megéri hallgatni, s nemcsak a gyereknevelésben, s ha innen nézzük, valóban nem sokban különbözünk az indiánoktól.
A cikk írója Štefkovič Patasi Ági, a dunaszerdahelyi Hurciklub alapíto tagja, a kötődő nevelés szorgalmazója régiónkban, foglalkozását tekintve pszichológus
