Így NE neveljünk lusta, érzéketlen gyereket

Katalin csak sóhajtot egy nagyot, aztán bepakolta a mosogatógépbe a tányérokat. A fürdőszobába menet összeszedte a gyerekek ruháit a földről, miközben kétszer megbotlott a szanaszét heverő játékokban. Leroskadt a kanapéra, és azt kérdezte magától, hogy hol rontotta el. Katalin nincs egyedül a problémájával. Ahogy nőnek a gyerekei, úgy várná el tőlük azt, hogy bekapcsolódnak a háztartásba, rendet raknak maguk után, és szó nélkül segítenek a bevásárló szatyrok cipelésével.

Viszont Katalin sokáig várt azzal, hogy gyermekeinek valamilyen feladatot adjon. Ha meg is kérte őket valamire, akkor sem volt túl határozott, és inkább megcsinálta helyettük. Nem akart harcolni velük. Mikor a lánya letörölte a port a nappaliban, nem vette figyelembe a segítőkészségét. Csupán azt jegyezte meg, hogy a poharak alatt nem törölte le a port, és ezt megint neki kell majd megcsinálnia. A fia pedig unottan néz Katalinra a számítógép mögül, mikor a csomagokat hordja be az autóból. Nagyon sokáig éppen Katalin volt az, aki hurcolta a fia hátizsákját, mert ugye, szegénynek az milyen nehéz.

Ne várjátok meg, míg Katalin cipőjében fogtok járni. Gondolkozzatok el azon, hogy mi a ti szerepetek a családban: anyák és nők vagytok, így bizonyos dolgokat joggal várhattok el gyerekeitektől, ha úgy nevelitek őket.
Szülőként elsősorban azt kell tudatosítanunk, hogy a gyermekeink minden életkorban sokkal többet tanulnak azáltal, amit látnak. Tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:
Milyen példával járnak a család férfi tagjai (apa, nagyapa, nagybácsik, stb.) a fiúk és lányok előtt? Segítenek a háztartásban? Végeznek valamilyen „férfi“ munkát? Gálánsak a nőkkel szemben? Segítenek lányuk táskájának cipelésekor? Hagyják a fiaikat cipekedni?

A férfiak feladata megtanítani a fiúknak, hogyan legyenek férfiak, és hogyan kell (illik) a nőkkel szemben viselkedni. A nők feladata pedig ezt elfogadni. Igen, mi nők, sok mindenre képesek vagyunk, de érezheti egy férfi igazán fontosnak, erősnek vagy bátornak magát melletünk? Aztán ugye panaszkodunk, hogy a férfiak nem férfiak. Elgondolkodtató.

Hol kezdjük?

• Kezdjük ott, hogy megfigyeljük, hogy társakként hogyan viselkedünk egymásssal szemben. Kinek mit engedünk meg? Kitől mit várunk el? Figyelmesek vagyunk egymással? Képesek vagyunk szívességet tenni? Meg tudjuk köszönni a segítséget? A gyermekeink ezeket a fontos viselkedési formákat látják, és magukban szívják.
• Ne vegyünk semmit természetesnek. Köszönjük meg a segítséget. Vegyük észre, ha valaki valamit jól csinál, megtesz értünk vagy helyettünk. Fejezzük ki szeretetünket szavakkal és tettekkel. Ne csak akkor szenteljünk figyelmet szeretteinknek, ha meg akarjuk őket dorgálni.
• Már a pici gyerekeknek is adjunk valamilyen feladatot, és segítsünk nekik, hogy tudják teljesíteni is. Hadd legyen sikerélményük. Egy másfél éves totyogótol is elvárhatjuk, hogy segítségünkkel összeszedi a szétdobált kockákat, vagy a piszkos pelusát bedobja a kosárba.
• Ahogy nőnek a gyerekek, úgy vonjuk be őket a ház körüli feladatokba is. Így fontosnak fogják érezni magukat, sőt, tudatosul bennük, hogy ők is a család értékes tagjai. Legyenek fontos feladataik: porszívózás, portörlés, stb. Bízzuk viszont rájuk, mikor és hogyan csinálják meg. Így úgy érzik majd, hogy van beleszólási joguk a saját életükbe. Fogadjuk el, hogy nem lesz minden az elképzelésünk szerint. A gyerekeket dicsérjük meg az elvégzett munkáért. A megspórolt időt pedig együtt is tölthetjük.
• Hagyjuk a gyerekekre, hogy szobájukat iskolás koruktól egyedül tartsák tisztán. Ezzel az önállóságra és felelősségre tanítjuk őket.
• Vezessük őket arra, hogy köszönjenek, hogy megköszönjék az ételt és a segítséget, hogy képesek legyenek udvariasan megkérni minket a segítségre, vagy udvariasan nemet mondani. Természetesen, a helyes, példamutató viselkedésünknek itt is hatalmas hatása van.
• Tanuljuk meg mi is elfogadni a segítséget párunktól, barátainktól vagy szüleinktől. Nem szükséges mindent egyedül csinálni – ezt általában csak mi várjuk el magunktól. Az ember akkor érzi magát hasznosnak és fontosnak, mikor segíthet és bekapcsolódhat a család életébe.
• Tanuljuk meg elfogadni az ajándékokat és a bókokat is. Ezzel növeljük a magunkról alkotott pozitív képet, melybe belefér az is, hogy megérdemeljük az ajándékokat, a bókokat és a segítséget. Nem kell ezért szégyenkeznünk. Gondolhatjuk, hogy „értékes ember vagyok, nem kell szolgálóként viselkednem a családomban, mindent egyedül megoldanom, és feláldozni önmagam” – ebből a meggyőződésből, sajnos rengetek komoly betegség alakulhat ki.
• A világban járjunk-kelljünk figyelmes tekintettel, segítsünk, ha tudunk, és mosolyogjunk az emberekre. Sokszor ez is elég, hogy jobban érezzük magunkat.