Ő sosem bántana! Vagyis csak akkor, ha megérdemlem!

Egy projekt keretén belül ( Többet joggal, mint erővel!) kilenc napig középiskolákban beszélgettem diákokkal és tanárokkal a bántalmazás témájáról is, szervezőtársammal Bott Domonkos Líviával. A bántás, zaklatás sokféleségétől a védekezési módokig jutottunk, kérve visszacsatolást a hallgatóktól is, élettörténeteikre is kíváncsiak voltunk. Meséltek. Erős és nehéz történeteket. Nehezen feldolgozhatóakat is. Rémálmokban jöttek vissza az arcok, de csináltam a dolgom.

Közben pedig az egyik személy, akivel együtt dolgozom egy cél eléréséért is erőszak áldozata lett. Én pedig egy hét feldolgozási idő után, ma rémálmokra ébredtem. A történetre nem, de arra tisztán emlékszem, a földön feküdtem és a hátamra lépett a bántalmazóm. Mozdultam volna, emelni szerettem volna a mellkasom, de gyenge voltam hozzá, mert az ő lába nagyobb erővel nyomott lefelé. Mikor feleszméltem, hogy ez csak álom, visszaaludtam és ugyanezt álmodtam. Nem véletlenül!

 A sötétben, ahogy feküdtem a biztonságos otthonomban, mellettem a kedvesem szuszogott. Egészen úgy tűnt, nagyon nagy a béke,  a biztonság. Csak hozzám tért vissza ez a rémálom, ami okán reszkettem a takaró alatt. Azt hiszem nem volt az a melegség, ölelés vagy bunda, amely át tudta volna melegíteni a testem dermedt részét. Az éjjel után is egy részem még mindig mozdulatlan, pedig mindent a napi rutin szerint csináltam az ébrenlétben.

Tudom miért nem lett jobb. Mert visszaemlékszem arra a szorongató, bénító félelemre, amit egy bántalmazott tapasztal egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben! Sokat tudnék mesélni. Én is. Ahogy sokan mások, akik szintén áldozatok voltak. Elszenvedői a bántalmazás sokféle szakaszának. Tehetetlenségről, félelemről, feladásról, az önmagam felé kivetített dühről szólna az a mese, amelyet mondhatnék. 

A gerincem mentén érzem azt a hideget, amit félelemként jellemeznék. Onnan hat a belső szerveimre. A gyomrom, a szivem, a tüdőm is csak kényszerből dolgozik. Azt hiszem a mély levegővétel oldja kicsit mindezt bennem, hát sóhajtozom itt nagyokat, már párás a szemüvegem.

Honnan jött ez most elő? Mi hatására? Gondolkodom és megtalálom a választ.

Sokat szívok magamba mások félelmeiből, elesettségéből, kiszolgáltatottságából, amelyeket nem lehet csak úgy lerázni, félretenni, mert nőként, emberként, anyaként mélyen hatnak rám. Bennem van a segítő szándék, viszont azt is tudom, mindenki maga kell, hogy megtapasztalja mit szeretne és hogyan az életében. Menteném az embereket, önmaguktól is, de látom azt is, hogy nem akarja óvni magát, mert elég erősnek érzi magát arra, hogy megváltoztassa a bántalmazóját. Csak később döbbenik rá, hogy ez lehetetlen. Akkorra viszont óriási a kár az áldozatban. 

Talán ez lehetett az egyik ok. A másik pedig a saját, áldozatként betöltött helyem. Látnom kell a választást, hogy én ma hogyan válok, és egykor miért váltam áldozattá?! Épp ezért értem a másik csatáit, mert a cipő ami ma neki szorítt, de amibe csak nyomja bele a lábát, az enyém is volt.

Ma a bántalmazott fogalmán gondolkodom, épp ideális az időjárás, az égbolt szürkésre váltott és esik.

Visszatérve a kilenc oktatási napra, amely alatt számtalanszor elmondtam a beszélgetéseken, gyakorlatokon a résztvevőknek, hogy SENKI sem érdemel gyalázást, fizikai erőszakot, szidalmazást, rágalmazást, megalázottságot. Hogy nem csináltak olyan rosszat, nem mondhattak olyat, amivel ezt kiérdemelték volna! Legyen az ,,szerető, csak aggódó, csak megbántott, csak ideges” társ, szülő, barát, tanár, rokon vagy ismeretlen.

Áldozattá könnyen akkor válunk, ha elhisszük, hogy megérdemeljük a bántalmazást. Legyen az fizikai, vagy szóbeli! Mert ütni szavakkal is lehet legalább akkorát, mint ököllel. Mondja Szemet Edit pszichológus a videóban, amelyet a bántalmazás témájában rögzítettük vele. ( Ha érdekel itt találod, elég kattintani.)

De ha már ott tartunk, hogy van valaki az életünkben, akinek arra van szüksége, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy mi kevesebbek vagyunk, hogy bennünket egy másik ember valami miatt büntetni akar, ha ez a személy még a szeretet köré is teszi a magyarázatot, mérlegeljük, hogy ebben mekkora a kettősség. Hogy vajon milyen szeretet az és mennyire értékes kapcsolódás, ha engem ez a személy csak annyira becsül, hogy megfélemlít?! Kell-e nekem, mellém ő? S ha igen, miért?

Mi tudjuk, legbelül ösztönösen érezzük, hogy nem szeretetre épül a bántalmazás, inkább tehetetlenségre, szorongásra, félelemre, hatalomvágyra, birtolásra. Erről viszont nagyon jókat mondott Ágh Dávid klinikai pszichológus, egy másik, szintén a projekt miatt rögzített videóban, amelyet ide kattintva megnézhetsz!

Épp ideje, hogy beszélgessünk arról is, hogy mennyire könnyű valakit meggyőzni arról, hogy kevesebb nálunk, és mennyire nehéz azt a pusztítást újjáépíteni, feldolgozni, kiegyenlíteni…

Lassan oldódik bennem a fagyos részem. Talán sosem lesz teljesen eltüntethető belőlem sem a blokk, amit bennem okozott több bántalmazó életem során. De már működőképessé tettem magam, akár a felismeréssel, hogy el tudom és el akarom kerülni az áldozat szerepet. Tudatosítom, hogy ha nem is vagyok tökéletes, akkor is szerethető, tisztelhető vagyok.

Vagyunk!!!

Te is. Ő is.

Van szabad akarat. Van más lehetőség.

Az eredeti cikk itt olvasható.