Sulikezdő szülőkhöz

Idén szeptemberben a kislányom első osztályos tanuló lett. Ő az a típusú gyerek, aki elég öntudatos és szeret alkotni, így nagy várakozásokkal indult az iskolába. Mint volt elsős tanító néni, aki négy osztály tanulóinak tanította a betűvetés és olvasás alapjait volt már némi fogalmam arról, miként fog festeni a gyerekem első hete. Ismertem mi az aminek nagyon örül a kicsi, és biztosra vettem, hogy mivel nagyon aranyos tanító nénit kaptunk, lelkesedéssel meséli majd az új napirendje pontjait. Így is történt!

Ami pedagógusként már ismerős helyzet volt, szülőként annál kevésbé. Az első nap kaptunk egy jó adag kitöltendő formanyomtatványt, amely nagy részét a májusi beíratkozáskor leadtunk. Ismétlődő kérdések, fénymásolt születési levél, újra és újra. Szerdáig, szólt az intelem. Már hétfőn neki is ültem a kitöltésének, hogy jelesre vizsgázzak én is, szülőként, a tanító néni előtt. A cél, hogy szinte elsőként leadva, tökélesen állapotban jutassam vissza. Közben az iskola konyháról is megérkezett a feladat, ötödikéig fizessük az első hónapot, vagy nem lesz ebédje a gyereknek, és persze másnapra kellene a tanszerlistáról a dolgok nagy része…Szerdán szülői, el ne felejtsem!
Ülök azon a szerdai napon a padban, más anyukákkal és egy apukával karöltve, hallgatjuk a tanító nénit, én még jegyzetelek is, persze a nyomtatványokat is csak akkor adom le, mert nem érkeztem. Pedáns diák helyett lazába próbálok átmenni. Sok a teendőm így szeptember első hetében, a papírüzletben már név szerint köszöntenek bennünket. De még mindig hiányzik egy két roppant fontos eszköz, amely valószínűleg már egy hónap múlva eltüntté lesz nyilvánítva, mert rejtélyes módon tűnnek el az iskolai segédeszközök!
Gondolkodni kezdek csütörtökön, mikor már huszadszorra nézem át a nyomorult listámat, hogy mi a fenét is csinálok! Hogy miért akarok mindent előteremteni, befizetni, leadni egyszerre?! Hogy kivel és mivel versengek én? A többi szülővel, vagy csak a tanár szimpátiáját akarom kivívni? Nézem a lányom, és neki oly mindegy ez az egész. Semmit sem észlel az eseményekből, ő jól érzi magát, és a legnagyobb vágya, hogy tovább maradhasson a napköziben.

Így rögtön egy hét után néhány biztos tapasztalást leszögezhetek:

1. Ha sikerül elkeverni valamilyen nyomtatványt, esetleg rosszul kitölteni, a tanító néni erre úgy is felhívja a szülő figyelmét, és valószínűleg körmöst sem kap érte. Szóval csak lazán!
2. Anyaként nem dolgom azon izgulni, hogy ki mellett fog ülni a gyerekem. Mert mindegy még most! Úgy sem tudom befolyásolni, és amúgy sem látom miként vannak osztva, milyen nézőpont szerint kerül az osztálytársai közül valaki mellé. Tehát felesleges agyalni! Ha gond lenne, oldjuk, de még nincs!
3. A másnapos kiflivel sincs semmi gond, neki ugyanúgy ízlik és ezért nem kell hajnalban elugrani a boltba. A feltét is ugyanaz minden nap: vajas paprikás.
4. Legyenek írott és íratlan szabályaink már az elején! A lányom nagyon szeretne a napköziből különböző barátnőket hazahozni magával. S megesett, hogy már ketten álltak előttem könyörgő szemmel, hogy csak ma, csak hívjam fel az anyukát…El kellett magyaráznom, hogy ez már nem így működik.
5. Nekem fontos, hogy mikor megy este aludni a gyerek, és hogy mennyi idő alatt kell reggel elkészülnie. Így ezt is tisztáztuk, ahogy annak következményeit is felsoroltam, ha reggel még húzza a lányom az időnket.
6. Most jött el az idő, hogy a gyerek a saját dolgaira vigyázzon, így nekem szülőként nem az a feladatom, hogy az iskolatáskát rendbe tartsam, hanem, hogy a gyereket megtanítsam rá.
7. Ez az egész nem verseny. Nincs győztes. A gyerekek és a szülők közt sem.
8. A tanító nénitől kérdezz, ne csak a gyerektől!
9. Légy büszke, és magyarázd el neki, hogy hozza ki önmagából a legtöbbet, és akkor te, mint szülő nagyon elégedett leszel a teljesítményével!

A legfontosabbnak jelenleg azt tartom, hogy a kislányom szeresse az iskolát, tanuljon meg írni és olvasni, és arra vágyom, hogy év végén még mindig azt mondja, amit most! Hogy sokkal jobb a suli, mint az ovi! ( Főleg azért, mert itt már nem kell délután aludni!)