A természetes már alternatív?- 1. rész
Az alternatív iskola szükségességének kérdése bizonyos időközönként újra és újra felmerül szűkebb és tágabb környezetemben egyaránt. Néhány ismerősöm, közel tíz éve, körüljárta a lehetőségeket, komoly erőfeszítéséket téve ez ügyben, sajnos hiába. Jó két éve egy másik csapat ismét nekifutott a dolognak, mondhatni sikertelenül. Azóta sincs egyetlen ilyen típusú magyar iskola nemhogy környékünkön, de Szlovákiában sem.
Mi ennek az oka?
Nem elég indok, hogy lenne rá igény? Először is: tisztázandó maga a fogalom. Az alternatív iskolát leegyszerűsítve a hagyományos iskola (herbarti iskola) ellenpólusaként szokták emlegetni, amely egyfajta pedagógiai megközelítést jelent. Ebben a megközelítésben a hagyományos iskola tanárcentrikus, jellemzően frontális oktatást alkalmaz, módszereiben a tanári előadás, a tanári magyarázat és a tankönyvhasználat a domináns. Viszonylag homogén osztálykeretben dolgozik. További jellemzői mindenkire azonosan vonatkozó követelmények, a számonkérés és az osztályzással történő értékelés.
Az alternatív iskola elsősorban a gyermek személyiségét és életkori sajátosságait veszi figyelembe. A tanár szerepe inkább a tanulási környezet megteremtése és a tanulás facilitálása. Ez megjelenik a tanítási-tanulási munkaformákban, a térelrendezésben, a használt eszközökben és az értékelésben is. Az alternatív iskolákban fontos szerepet kapnak a partneri kapcsolatok és viszonyok, valamint a partnerek közötti kommunikáció. (Az alternatív iskolák jellemzői – kezdeti elveik, mai gyakorlatuk, Új Pedagógiai Szemle, 1997. június)
Alternatív iskoláknak nevezik az úgynevezett reformpedagógiai irányzatokhoz csatlakozó iskolákon kívül azokat is, melyek reformpedagógiai elemekkel átszőve alakították ki egyedi arculatukat és sajátos szemléletük alapján működnek. Utóbbiakat modern alternatív iskolaként szokták beazonosítani. Ilyen pl. Winkler Márta alapította Kincskereső Iskola, mely 1988-ban kezdte meg működését.
A legelterjedtebb reformpedagógiai iskolák a Waldorf- és a Montessori iskolák. Ezekbe az intézményekbe, valamint a Gyermekek Házába, a Kincskeresőbe, a Budapest Schoolba többszörös a túljelentkezés. Mi az az ok, amiért a szülők nem kis anyagi és időbeli áldozatot hoznak (gyakran csak a lakóhelytől távolabb találnak ilyen típusú iskolát), hogy gyermekük ezek iskoláka egyikében tanulhasson? A legegyszerűbben megfogalmazva: a bizalomvesztés a hagyományos iskolában.A személyre szabott oktatás, a differenciálás, egyéni bánásmód, a gyerekközpontúság, a megfelelő motiváció biztosítása, az osztályterem berendezése, a pedagógus szerepe, a projekt alapú oktatás, stb. nem az alternatív iskolák kiváltságai csokorba szedve, hanem a 21. századi iskolák alapkövei lehetnének. Természetesen nemcsak elméleti szinten, mert abban nincs hiány a közoktatásban. Persze igazságtalan állítás lenne, hogy a hagyományos iskolákban a fenti dolgok nem jelennek meg, de kevésbé célirányosan, inkább elszórtan.
Érdekes dolog, mikor egy-egy „fura kolléga” (ezt pozitívumként értem, ezt a jelzőt én is megkaptam már párszor) abszolvál egy tényleg értékes képzést (az ilyenek általában nem kreditesek), elindul valami új felé, és megpróbál újítani, de úgy igazából. Mivel szembesül? Értetlenkedés, jó tanácsok, hogy „így szoktuk, bevált”, és a többi. Azt szoktam mondani, ha lenne módom iskolát alapítani, csak ilyen fura kollégákból állna a tantestület! Rögtön alternatív lenne, az biztos. Tanárfüggő a dolog, de legalább annyira intézményfüggő is. A pedagógusokra jellemző, hogy nehezen váltanak, ragaszkodnak a bevált módszerekhez. Ami nem lenne gond, hiszen nem kell mindent kidobni, a működőképes modelleket tartsuk meg, azonban a reformpedagógiai módszerekből is rengeteget meríthetünk. Montessori pl. 1907-ben nyitotta meg a Gyermekek Házát, és lerakta az alapjait egy sikeres, időtálló pedagógiai modellnek. Több, mint száz évvel ezelőtt arra a megállapításra jutott, hogy az önálló tanulás útján elsajátított dolgokat jobban megjegyzik a gyerekek, és könnyebben tudnak ráépíteni újabb ismereteket. „Egy tanár számára a siker legnagyobb jele, ha azt tudja mondani: a gyerekek most úgy tudnak dolgozni, mintha én nem is léteznék.” – vallotta Maria Montessori.
A Montessori-segédeszközöket a mai napig használjuk, sőt, egyre nagyobb rájuk a kereslet. Viszont az előadás – biflázás – feleltetés módszer hatékonysága finoman szólva is kérdéses. Biztosan nem erre van szükség, ez egy nagy zsákutca, főleg, ha ezt helyezzük a tanítási folyamat középpontjába. Erre érzett rá Winkler Márta, Vekerdy Tamás és sokan mások már a múlt század hetvenes éveiben. Az azóta eltelt, közel fél évszázadban mi változott a közoktatásban? Ennek a költői kérdésnek a megválaszolását a kedves olvasóra bízom.
Folyt. köv.
Kedves Olvasó, ha többet szeretne tudni a témáról, ajánljuk Tóth Erika, a cikk szerzőjének előadását. Részletek a link alatt.
Szükség van-e alternatív iskolákra?
