Gyermekekkel foglalkozom! – Barbi története

A Gyermekekkel foglalkozom sorozat mai részében Kantner Barbara óvodapedagógus és alsós tanár mesél nekünk arról, hogy miért választotta az óvodapedagógus és alsós tanár szakmákat, mi volt a motivációja, és hogyan változott ez a motiváció az évek során. Az alábbiakban Barbi története következik.

Álltak előtted jó példaképek a pályaválasztás előtt?

Iskolás éveim alatt (gimnázium) bennem határozottan élt egy kép, hogy mi az, ami biztosan nem szeretnék lenni. Ez a tanár volt. A sors fintora az, hogy mégis erre a szakra jöttem. Engem az osztályfőnökeim demotiváltak. 3 osztályfőnököm volt, mindegyikük más szempontból keserítette meg a diák éveimet. Volt, aki nem hallgatta meg a véleményemet, volt aki az önbizalmamat vette el. Szóval én csak azt láttam, hogy milyen egy rossz tanár. Ezért nekem a tinédzser korom a lázadásról szólt. Lázadásról a tanáraimmal szemben.

Mikor fogalmazódott meg benned az, hogy mégis óvodapedagógus szeretnél lenni?

Amikor eljutottam arra a pontra, hogy felsőoktatási irányt kellett választani igazából egy facebookos hirdetés jött velem szemben, hogy erre a szakra lehet még jelentkezni, az óvodapedagógiára Nyitrán. Úgy döntöttem, hogy akkor most megpróbálkozom ezzel, és én megpróbálok jó pedagógussá válni, nem olyanná, amilyenek az osztályfőnökeim voltak. A motivációm akkoriban még főleg ez volt, hogy bizonyítsak nekik, hogy én többre vagyok képes mint ők azt gondolnák. Nekik akartam bizonyítani azzal, hogy én képes vagyok erre, akkor is ha nem hittek bennem és alábecsültek.

Milyen érzésekkel indultál el a felsőfokú tanulmányaid útján?

Akkor az utolsó évben a gimnáziumban megfogadtam magamnak egyrészt ezt, hogy soha nem leszek olyan mint az akkori tanáraim. Másrészt pedig azt is, hogy sosem felejtem el, hogy honnan jöttem, sosem felejtem el, hogy milyen érzés az, amikor nem megy egy bizonyos tantárgy, és hogy milyen nagy sikert és örömet is jelent az, amikor végre mégis sikerül a lehetetlennek tűnő feladat, eléri az ember az áhított a jobb jegyet, a fejlődést. Én sosem fogom azt elfelejteni, hogy milyen érzés segítséget kérni, és milyen fontos, hogy ebben a korban megkapja az ember azt a segítséget, azt a kis löketet, amire ilyenkor szüksége van. Ameddig én ezt a szakmát űzöm sosem fogom ezt elfelejteni.

Te milyen tanár szeretnél lenni?

Két év múlva tovább gondolkoztam ezen. Azon gondolkoztam, hogy milyen érzés az, amikor diákként neked a sorsodról egy tanár dönt. Rájöttem, hogy én azt az atmoszférát akarom kialakítani a gyermekek számára, ahol a diákok és a tanár egyenrangú felek. Én a diákok partnere szeretnék lenni. Partner szeretnék lenni abban hogy fejlődjön, hogy megtalálja a helyét az életben, és abban is, hogy ki tudja nyilvánítani az érzelmeit, a gondolatait, meg legyenek hozzá az eszközei. Én mindig utáltam azt, hogy az én tanáraim mindig éreztették velem, hogy én egy diák vagyok, és emiatt volt egy alá-fölé rendeltségi kapcsolatunk. Én ezt el akarom törölni, én más szeretnék lenni mint ők.

Mi volt a célod, fő motivációd?

Ezután elkezdődött a gyakorlat az óvodában, nekem pedig végig ez volt a célom, hogy engem a gyerekek egyenrangúként kezeljenek. A gyerekek pedig megszerettek, így visszaigazolást kaptam arról, hogy helyesen gondolkozom. Innentől kezdve pedig már a gyerekek motiváltak, hogy elvégezzem a plusz két év magisztert is, végül ők váltak a fő motivációmmá.