Az iskolában a velünk született motivációt kellene fenntartani.
Lánczos Andrea gyógypedagógiai-logopédiai és szurdopedagógiai tanulmányait Budapesten végezte, 2011-ig a dunaszerdahelyi Pedagógiai-Pszichológiai Tanácsadó logopédusa volt. 2009-től az erőszakmentes kommunikáció (EMK) oktatója, ebben a témában akkreditált pedagógusképzések társszerzője és lektora.
A módszertani központ (Regionális Pedagógustámogató Központ) szakembereként sok intézmény munkáját látod, tapasztalod. Mi a véleményed a gyerekek mitől égnek ki olyan hamar az iskolába járás kapcsán?
Az iskolában nagyon korán elveszítik a veleszületett kíváncsiságukat, így a motivációjukat is a tanulásra. A kizárólag vagy dominánsan frontális oktatás, ismeretátadás, ezt követően az otthon megtanult tananyag számonkérése, majd az érdemjegyekkel a tudás jutalmazása vagy büntetése sajnos elnyomja a kreativitást, az önálló gondolkodást, az eredetiséget. Egy idő után az örömöt is. Teljesítmény- és versenycentrikussá vált az oktatás. Ezáltal gyakran félelemmel, szorongással jár, és sok stresszt jelent a tanulók számára. Egy kutatás szerint a számonkérés, az írásbelik során ugyanolyan fizikai tüneteket produkálnak a diákok az iskolában, mint a katonák a lövészárokban. Azt hiszem, ezen érdemes komolyabban elgondolkodnunk.
Motiválható a gyerek még a felső tagozaton érdemjegyekkel, vagy a pedagógus személyiségével. Hogy tapasztalod, ez inkább az alsó tagozatra érvényes?
Nem lenne szükség a diákok motiválásra, ha olyan módszerekkel dolgoznánk a tanítási órákon, amelyek sokkal nagyobb mértékben építenek a tanulók önálló gondolkodására, a reflexióra. Ha a hibázásra, mint a tanulás természetes velejárójára tekintenénk, ha az osztályzás és az értékelés a diákokkal egyénileg és közösen reflektált természetes folyamat része lenne. A velünk született motivációt csak fenntartani kell. Amikor már eltűnt, nehéz újra előcsalogatni. Az alsó tagozaton átlagosan a harmadik osztály végére tűnik el. A pedagógus személyisége minden szempontból meghatározó. Erkölcsileg, gondolkodásmódjával, szeretetével, elfogadó, nyitott, kíváncsi attitűdjével, emberségével természetes módon lesz inspiráló.
Ha víziókról lenne szó, Te miként látod, milyen lehetne a jövő iskolája és miért lenne atraktívabb hely egy diák számára?
Azt gondolom, ha egy iskola a fentebb is leírt, támogató, inspiráló elvek mentén működne, egy igazi szellemi műhellyé, egészséges társas kapcsolódások életterévé válhatna a diákok számára. Ehhez a tanárnak a klasszikus akadémiai szerepéből nagyobb mértékben egy jól terelő, irányító, facilitáló, hatékonyan „dolgoztató”, gyakorlatilag „lustább” aktivitású tanárrá kell válnia a tanítási órákon. A felkészültsége így viszont másként épülne fel. Az eddigieknél sokkal jobban meg kellene ismernie, és folyamatában kíváncsian kísérnie a diákokat, hogy egyénre szabott, differenciált tanulási körülményeket és feladatokat biztosítva, egyaránt kihasználva az egyéni és a csoportok adta potenciált tudja őket támogatni a saját tanulási és tudatos, reflektív tanulási folyamataikban. Az igazi erőforrás a saját magát egyre jobban ismerő, a saját tanulási folyamatait egyre jobban értő, így fokozatosan önálló diák lesz. Ez működő gyakorlat, és mindenkire, a sokféle képességű diákra egyformán igaz, hiszen mindenkit önmagához képest segít a saját útján, a sajátos módján haladni.
Egyre többször hallani a diákoktól, hogy őket egyik tantárgy sem köti le, nem érdekli őket már a torna sem, ami jópár évtizedik a vezető volt a kedvenc tantárgyak rangsorában. Te hogy látod, hol, mikor, miben vesznek el ezek a gyerekek?
Azt gondolom, ezt a kérdést nagyrészt megválaszoltam már. Az a tény, hogy már a mozgás lehetősége sem motiválja őket, ez sajnos nagyon összetett, társadalmi és rendszerszintű probléma, amellyel ugyanezeken a szinteken, kollektíven kellene foglalkoznunk. Amíg csupán a gyerekeket hibáztatjuk, őket látjuk lustának, akaratgyengének, alulmotiváltnak, addig nem vállaljuk kollektíven ezért a helyzetért a felelősséget. Igen, minden változtatáshoz kell az egyén, így a diák döntése és akarata is. De ne áltassuk magunkat azzal, hogy ezt motivációval, jutalmazással vagy akár tiltásokkal, korlátozásokkal (lásd.a mobilok elvétele az iskolában), büntetésekkel tartósan oldani tudjuk! A felnőtt társadalomra ugyanúgy igaz, mint a gyermekekre, hogy miközben egyre tudatosabban táplálkozunk és mozgunk, mégis egyre rosszabb statisztikát produkálunk az egészségünk és az elhízás terén (is). De hogy mégis mit tehet az iskola? Tantárgyak blokkosításával például nagyon sokat tudjuk spontán mozgatni ( kilépve a 45 perceken keresztül és egész nap fegyelmezett padban ülés gyakorlatából) az iskolatermen belül és kívül valamint az iskolán kívül is a diákokat. Ha az udvaron töltött 10 perc helyett tantárgyi óratartamban szabad játszáshoz teremtünk akár egyáltalán nem „pöpec” játszótereket, hanem gumiabroncsos, deszkás területeket, s ha közben nem szabályozzuk őket agyon, sokkal többet fognak maguktól is természetes módon mozogni. És mindenhez idő kell. Gyakran hallom az egy-egy rövid távú próbálkozás után a csalódást a pedagógusok részéről…”mert őket már semmivel nem lehet motiválni, semmi nem érdekli őket, bezzeg…” Igen, kütyüfüggő és krónikusan nem mozgó gyerekekről van szó. Siralmas a helyzet fizikai és mentális állapotukat tekintve is. Van dolgunk ezzel. De még mindig nincs veszve semmi. A mai gyerekekkel, a mai iskolákban is rengeteg jó példával lehet találkozni.
Ha valamiért szerethető a ma iskolája, szerinted miért az?
Azt gondolom, minden változtatás akkor jó, ha nagyrészben épít arra, ami jól működik és bevált. Rengeteg jó pedagógiai attitűd, akarás, szándék, sok-sok szeretet, elhivatottság, megoldáskeresés van jelen az iskolákban. És valóban van mire építeni. Amit mentorjent is tapasztalok, egyre többen mernek nyitni az új lehetőségek felé is.
A cikk megjelenése a Kisebbségi Kulturális alap Támogatásával valósult meg a 24-244-00762 projekt keretében.
