Magányosan a nyári szünetben

Ez az írás nem a nyári táborozásokról szól, nem akar ötleteket adni arra, hogyan töltsük el a nyári szünetet hasznosan, hanem azokról szól, akik magányosak a szünetben, akik vegyes érzésekkel várják a kéthónapnyi vakációt, mert tudják, hogy otthon fognak ülni, egyedül. Minden szülő azt szeretné, ha gyermeke a nyári szabadságát önfeledten élné meg, és nagyszerű élményekre tenne szert. A gyerekek többsége várja is a szünetet, többek között azért, mert végre nem kell korán kelni, feladatokat teljesíteni és kicsit lazábban telnek a napok.

   Vannak olyan gyerekek, akik nehezen barátkoznak, bizalmatlanok, nem szeretnek a középpontban lenni, és nagyon kevés embert engednek közel magukhoz. Számukra iskolaév közben sem könnyű érvényesülni, általában csak egy barátot avatnak a bizalmukba, és azt szeretnék, ha ez a barát teljesen az övék lenne, tehát senki mással ne álljon szóba, ne barátkozzon, csakis velük. Féltik őt, hiszen nagyon nehezen tudtak közel kerülni hozzá, és biztosan nem úgy, hogy ők kezdeményeztek, mert a kezdeményezést általában másra hagyják.  Ezek a gyerekek bizony nem várják a szünetet, mert az iskolában legalább elszórakoznak megszokott környezetükben, de a szabadság számukra bizonytalanságot hoz el. Nem tudnak és mernek kezdeményezni, új kapcsolatokat kialakítani. Jobb helyzetben van az a gyerek, akinek korabeli testvére van, persze nem lehet állandóan a testvérekkel tölteni az időt. Kellenek az új kapcsolatok, hiszen általuk gazdagodik a személyiség.

   Mikor eljön a nyári szünet, akkor hirtelen ez az egy szem barát is eltűnik a gyerek életéből. Hogy miért? Lehetséges, hogy éppen a nagymamához ment nyaralni, vagy nyári táborban tölt pár hetet. Tehát ekkor következik be az elszakadás hosszú hónapokra. Feltehetnénk a kérdést, hogy miért nem megy a gyerek a barátjával a nyári táborba, akkor nem kellene magányosan töltenie napjait. A válasz egyszerű, de talán elsőre nem kézenfekvő mindenki számára: a félelem tartja vissza. Képzeljünk el egy introvertált, befeleforduló gyereket, aki fél az újdonságtól, az ismeretlen emberektől, nehezen barátkozik, és a szülei azt várják tőle, hogy menjen el egy gyermektáborba, ahol az összes félelmével egyszerre szembesül. Tegyük fel, hogy ott van az osztálytárs is, aki a barátja, de ekkor megint előjön az introvertált gyerek problémája, miszerint egy csomó másik gyerekkel kellene „osztoznia” a barátján. Mit tesz hát ez a félénk gyermek? A magányt válassza a nyári szünetben, minden idejét otthon tölti. Ha esetleg el is hagyja a házat, csakis a szüleivel, egyedül semmiképpen sem. Lelke mélyén ő is vágyna a társaságra, barátokra, de egy láthatatlan kéz mintha visszatartaná őt.

   Nincs könnyű helyzetben a szülő, mikor azt látja, hogy a gyermeke nem találja fel magát, nem keresi a társaságot, és a magány eluralkodik rajta. Mit tehet a szülő? Kell-e egyáltalán tennie valamit? Úgy gondolom az erőszak nem jó módszer. Erőszak alatt azt értem, mikor a szülő csupa jóindulattól vezérelve társaságot szerez gyermekének. Egyszóval ráerőlteti egy idegen gyerek társaságát. Elképzelhető, hogy ez az új „barát” teljesen más személyiség, a két gyerek nem jön ki jól. A szülő a legtöbbet azzal segíthet gyermekének, ha nem szervez számára programot, hanem leül vele beszélgetni. Elmeséli neki, hogy barátokat találni magunknak nem könnyű dolog, másnak is vannak ilyen problémái. Ami nagyon fontos, hogy bátorságot öntsön a gyerekbe, hogy azt érezze: nincs egyedül, sokan küszködnek ilyen gondokkal. Arra viszont ügyelni kell, ne legyen a beszélgetés kínos egyik félnek se. Akár történetmesélésen keresztül is megoldható a dolog. Kezdhetjük a beszélgetés így is:

„Képzeld, nemrég hallottam egy kisfiú történetét, aki szomorkodott a nyári szünetben. Nem akarta elmesélni, mi bántja, de végül kiderült, hogy azért szomorú, mert nehezen talál barátokat. Csodálkozott nagyon, mikor megtudta a szüleitől, hogy nekik is voltak ilyen gondjaik fiatalkorukban. Sosem hitte volna, hiszen az ő szülei olyan barátságosak, mindenkivel tudnak beszélgetni!”

A felismerés ereje nagy erővel hat a gyerekre, rájön, hogy nincs egyedül a gondjaival. A szülőnek fontos feladata állandóan biztatni gyermekét, erősíteni benne azt, hogy nem kell semmitől és senkitől félnie, adja önmagát, és akkor könnyebben tud barátságokat létesíteni.

Az egyedüllét nem káros a gyermekre nézve, nem olyan állapot, amit rögtön meg kell szüntetni, viszont orvosolni kell. Szülőként ebben elsősorban türelemmel, biztatással segíthetünk legtöbbet gyermekünknek.

A szerző Kantner Éva, meseterápiás szakember, pszichológus.