A karácsonyfa alá
“Mennyire mások a mai gyerekek!”— halljuk, mondjuk magunk is gyakran. Impulzívak, türelmetlenek, nyughatatlanok, tiszteletlenek, önzők, akaratosak, kezelhetetlenek…stb. A sort folytathatnám, mi mindennel címkézzük fel és különböző kategóriába is besoroljuk őket. A 2010 után születettek az alfa generációhoz tartoznak, és állítólag hozzájuk már egész másképp kell viszonyulni. Ez részben igaz is, mivel ezek a gyerekek beleszülettek az okos eszközök világába. Rengeteg képi inger veszi őket körül, melyeket képtelenek feldolgozni, és lebénítja őket, úgy tűnik jól szórakoznak, még boldognak is látszanak.
Azt kevésbé tudatosítjuk, hogy a sok impulzus és a mozgáshiány hatására a belső feszültség egyre nő, amit a gyerkőc szabad játékkal és főleg friss levegőn való mozgással tudna csak levezetni. Sajnos manapság erre jut a legkevesebb idő. Mindeközben saját gyermekkora megéléséből marad ki, a nagyon trendi és modern digitális világ útvesztőjében kóborolva. Mindezek ellenére, határozottan úgy gondolom, a gyerek nem változott meg, csupán az őt körülvevő világ, ami viszont nagyban befolyásolja a viselkedését, a
kapcsolatrendszerét, a hozzáállását a tanuláshoz, az élethez.
Tény, hogy a mai gyerekek nem taníthatók úgy, mint tíz vagy húsz éve. Ezt el kell fogadni. A figyelmüket jóval rövidebb ideig képesek irányítani egy dologra, igénylik az élményszerű oktatást. Közben óriási szükségük van az
ésszerű és indokolt korlátok kijelölésére, amelyek biztonságot nyújtanak számukra. Ennek, a felnövőfélben lévő generációnak nevelésében túlnyomórészt a liberálisnak gondolt, valójában inkább ráhagyó nevelés dominál. Ezeket a gyerekeket nem könnyű olyan dolgokra megtanítani,
amit ők nem akarnak. Én a magam részéről nem is szeretném. Csupán megpróbálok együtt tanulni velük, részese lenni a folyamatnak, ami maga a felfedezés, a csoda.
Másodikosaim már kívülről fújják a sokszor ismételt mondataimat:
“Én nem tudok helyetted semmit megtanulni, csak segítek neked, ha szeretnéd.”
“Nem tudlak megtanítani semmire, ha te nem szeretnéd.”
Nálam, ha látom, hogy a gyereket nem érdekli a tananyag, nyugodtan lepihenhet a szőnyegen, de ez szerencsére ritka eset. Olyan is van, ha osztályszinten fáradtak, és teljesen mást csinálunk, mint amit terveztem, vagy beiktatok egy sétát vagy festünk, alkotunk valamit. Esetleg játszunk, éneklünk, mozgunk. Minő ósdi dolgok! Szeretném leszögezni, nem a digitalizáció ellen vagyok, csupán meggyőződésem, hogy az óvodáskorban, és a kisiskoláskor elején (8-9 éves korig) az alapkészségeket kell fejleszteni, a lehető legsokoldalúbb módon. A digitális kompetenciák fejlesztésére nem az óvodáskorban és az írás-olvasástanulás kezdetén kell hangsúlyt helyezni. A szövegértésre és a szociális kompetenciák fejlesztésére annál inkább.
Érzéketlenek a mai gyerekek?
Többségében igen. Mégis mitől lennének képesek beleérezni dolgokba, átérezni valamit? Meg tudják fogalmazni, mi bántja őket, minek örülnek? Érzéseket semmilyen okos kütyü nem közvetít. Nem tanít meg odafigyelni a másikra, átérezni a fájdalmát, együtt örülni valaminek. De, a jó hír, hogy a szociális készség könnyen fejleszthető beszélgetéssel, meséléssel, közös játékkal, együtt töltött minőségi idővel.
Az EQ, azaz az érzelmi intelligencia, egy a legalább kilenc fajta intelligencia közül, melyre egyes kutasások szerint a jövőben nagyobb szükség lesz, mint az IQ-ra. Az érzelmi intelligencia (EQ) azt a képességet jelöli, hogy egy ember milyen jól tudja megérteni, kezelni a saját érzelmeit, valamint adott esetben átérezni másokét. Akinek magas az EQ-ja, az érzékenyebb más emberek érzéseire, illetve szociálisan is aktívabb, és könnyebben alakít ki kapcsolatot emberekkel.
A szociális készségek fejlesztésénél nem kell nagy dolgokban gondolkodni. A tanítás mellett, kis csoportoknak tartok rendszeresen készségfejlesztő foglalkozásokat. A csoportokat 5-7 éves gyerekek alkotják, melyek szeptember közepétől működnek heti rendszerességgel. A foglalkozásokat mindig beszélgetőkörrel indítjuk, ahol a gyerekek elmondják a napjukat, hogyan érezték magukat. Itt az egymásra figyelés mellett az érzelmek megfogalmazása is kihívás, de nagyon szépen haladnak, egyre jobban, bátrabban mesélnek az őket ért hatásokról, és az erre adott érzelmi reakciókról. Ez sokszor felnőttként sem egyszerű. Ezt követi általában a mesélés, amelyre a mai gyerekeknek égető szükségük van.
Az idei utolsó foglalkozáson, mely Mikulás-napot előzte meg, a beszélgetésen az egyik kislány szemmel láthatóan szomorú volt. Mikor rá került a sor, azzal kezdte, hogy nagyon szomorú, mert reggel elpusztult a hörcsöge. Pontosan elmondta, hogy ez mennyire bántja, és azt is, hogy hiába lesz még neki hörcsöge, az nem lesz ugyanaz, mert Daisy-ből csak egy volt. Megismételhetetlen. A többiek nagyon aranyosan vigasztalni kezdték, ki-ki elmesélte, milyen állata pusztult el: kutya, macska. Ők, hogy élték meg ezt a helyzetet, és mennyire tudják, hogy ez fáj. Egy kislány ezt mondta: “ Ilyen az élet. Megszületünk, majd egyszer meghalunk.” Hat évesen! Az az empátia, amivel körülvették a szomorkodó kislányt, egészen elképesztő volt. Később az asztalnál színezve is vissza-visszatértek a témához, kibeszélték a maguk módján. Igazi karácsonyi ajándék volt nekem ez a gyerekektől. Mennyire tudnak szeretni és milyen őszinték.
Van jónéhány ilyen történet, amely csak megerősít abban, hogy a gyerekek nem változtak, ők szeretnének gyerekek maradni. Nem egy jópofa, mindent megengedő haverra, sokkal inkább szülőre és tanítóra van szüksége, ma a 21. században is. Jó példára. Nem újabb tíz játékra a karácsonyfa alatt, hanem együtt sütögetésre, készülődésre, közös játékra, mesélésre.
Mit szeretek a karácsonyban? Hogy picit megáll az idő. Elővesszük a Monopolyt és sokadszorra is megszerezhetem kedvenc ingatlanomat a Vörösmarty teret, mindezt véresen komolyan játszva, mert játszani csak komolyan lehet. Ilyenkor van idő a lassításra, a megállásra, a rácsodálkozásra. Mert a mai gyerekek is gyerekek.
Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!
