A legcsodálatosabb generáció

Nagyon szerencsés ember vagy, ha van olyan személy, akit nagymamának és nagypapának szólíthatsz, vagy esetleg dédapának és dédanyának. Becsüld meg, és értékeld őket, amíg csak lehet!

Én mindig nagyon szerettem beszélgetni a nagyszüleimmel, de gyermekként ezeket az információkat másképp értékeltem, mint felnőttként. Rengeteget tanultam tőlük, és hálás vagyok nekik mindenért. Nagyon sok mindenre visszaemlékszem gyermekkoromból, a velük töltött időről, ebből is látszik, hogy érzelmileg nagy hatást gyakoroltak rám.

Manapság az idősebb generációtól sajnos egyre többet hallom, hogy a gyerekek, a fiatalok nem tudnak velük kommunikálni, meg sem hallgatják a történeteiket, nem figyelnek rájuk, egyszerűen „nincs idejük”. A modern technika és a külsőségek elragadták őket, és így nagyon sokat változott a nagyszülőkkel töltött idő is. Pedig már a nagyszülők is igyekeznek felvenni a versenyt a fejlődő világgal, megtanulnak telefont és számítógépet kezelni, de mindezt félre tudják tenni, azért, hogy meghallgassák, mi újság velünk.

Ha megfigyeljük, sok tanácstalan fiatal van, aki az interneten próbál segítséget kérni idegenektől, sokszor megbízhatatlan forrásból, pedig igazából lenne kihez tanácsért fordulni.

Az idősebb generáció másképp látja a világot, éppen ezért olyan csodálatosak. Néha jogosan vannak nézeteltérések generációk között, de mégis, az ő tudásuk és tapasztalatuk rendkívül értékes. Nagy tiszteletet érdemelnek mindazért, amit letettek az asztalra, hiszen egykor ők is aktívak voltak.

Egy igazi nagymama képe számomra olyan, mint a mesekönyvekben. Fehér haja, dolgos keze, kis köténykéje jellemzi. Olyan, aki mindig finom illatozó ennivalót, kalácsot, lepényt, pogácsát tesz az asztalra. Friss gyümölcsöket, zöldségeket hoz a kertből, és finom teát főz. Ezzel a gondoskodással és szeretetettel összetartja a családot. Mindenben meglátja a szépet, a virágokban és a madárcsicsergésben is. Az ölébe ültet és tanít. Sosem lusta, mindent megtesz az unokái kedvéért. Gyakran talán túlságosan is előtérbe helyezi mások érdekeit a sajátjával szemben. A nagypapa pedig végtelen, izgalmas történeteket tud mesélni, amit mindig élvezet hallgatni. Szerel és magyaráz, ő az, aki az apa mellett a férfi szerepeket megtanítja a gyereknek.

Addig, amíg a nagyszülők egészségesek és aktívak, teljesen normális és természetes, hogy segítenek, támaszt nyújtanak a fiatalabb generációnak, de amint ez megváltozik, és már ők szorulnak segítségre, sok esetben a hozzátartozók, ezt nem tudják viszonozni és biztosítani. Tele vannak a kórházak fizikailag elhasználódott, elfáradt, idős betegekkel, akiknek igazából sír a lelkük. Hova tűntek a régi szép idők, amikor még volt erejük és „értékesnek” számítottak a család és a társadalom szempontjából? Ők csupán figyelemre és szeretetre vágynak, amit egykor ők is nyújtottak a szeretteiknek. Ha a lelküket ápolnánk, talán tovább maradhatnának egészségesek és boldogok.

Fiatalként nem gondolunk arra, hogy egyszer mi is megöregszünk majd, és lehet, hogy éppen gondozásra szorulunk. El vagyunk foglalva saját életünkkel, munkánkkal. Az önmegvalósítás kerül előtérbe. Pedig, ami igazán fontos, az ott van mellettünk, a gondoskodás, a család és a szeretet.

Aranyosi Ervin szavaival zárom soraimat, ami egy nagyon kedves kis versike számomra:

Aranyosi Ervin:

Ülj csak bele

Ülj csak bele, mi majd tartjuk!
Hintáztatunk, hogyha kell!
Egy nagyszülő mindent megtesz,
s talán sosem fárad el.
Mi nekünk már van türelmünk,
időnk is van rengeteg.
Tudjuk, miről szól az élet,
s mitől boldog egy gyerek.