A szülői szerep nem csak a nőké!

Szilvási Tibor újságíró és apa. Vele beszélgettünk a szülői szerepről, a mindennapok sűrűjéről és mindarról, ami őt számomra apaként példaképpé emelte.

Két kisgyermek édesapja vagy. Emlékszel-e arra a pillanatra, amikor a feleségeddel eldöntöttétek, hogy szeretnétek gyermekeket és milyen elképzeléssel vágtál neki az útnak?

Most, hogy hat-, illetve három és fél évesek a gyerekek, kicsit már nehezebb felidézni, illetve át is íródnak az emlékek, de az megvan, hogy mivel már pár évvel 30 felett ismertük meg egymást Renivel, beszéltünk róla, hogy ha akarunk gyereket, akkor hamar, mert 40 felett egyrészt kockázatosabb, másrészt fizikailag is nehezebb bírni a gyűrődést. Nem idealizáltuk a gyerekvállalást, úgy gondoltuk, hogy akár gyerekek nélkül is le tudnánk élni az életünket együtt, de egy picit mégis afelé billent a mérlegünk, hogy szeretnénk. Elképzelésünk kevés volt erről, leginkább már élőben láttuk magunk körül, hogy például a húgom vagy a barátaink ezt hogyan élik meg, milyen a gyerekük. Aztán bármit is gondoltunk róla, az felülíródott, mikor Rókus megszületett.

fotó: Bacu Dobos

Sok apának nehéz időszak már az a kilenc hónap is, amíg a felesége hordja a babát. Te hogy élted meg a várandósság időszakát? Tudtál-e kapcsolódni már a kezdetektől fogva a babához, vagy csak a szülés után?

Azt hiszem, úgy igazán csak a szülés után. A várandósság alatt Reni napjait igyekeztem könnyíteni, fejben pedig eleinte csak momentumokban jelent meg, hogy tényleg lesz egy kisbabánk. Aztán ahogy telt az idő és nőtt a pocak, majd a Dűnéből ismert homokféregként (bocs, gyerekek) kezdett kitüremkedni rajta egy-egy végtag, kezdett térben is megjelenni előttem, hogy ez itt bizony egy kis test lesz. Azóta is gondolunk rá és mosolygunk rajta, hogy ez a két csöppség egy-egy sejtecskéből lett azzá, hogy most már visszabeszél és karácsonyi énekeket dalol.

Ma már szerencsére egyre elterjedtebb, hogy a szülésen jelen vannak az apukák is, nálatok ez hogy alakult? Milyen élmény volt, mit adott, hogy végignézted, segítetted a feleséged vajúdását?

Tartottam tőle, mert én hajlamos vagyok egy kis vértől is émelyegni, de mindenképpen részt akartam venni, lesz, ami lesz alapon. Pláne, hogy amin én esetleg keresztülmehetek, az semmi ahhoz képest, amin Reni fog. Az első szülés nagyon nehéz volt neki – engem is átjárt a tehetetlenségből adódó stressz, de az járt a fejemben, hogy ez véget ér, és a végén lesz egy ordító kis kölykünk. Úgy is lett. Közben viszont arra is gondoltam, hogy nincs az a fájdalom, ami felérhet a szüléssel. Ezen nincs mit szépíteni. Hálás voltam, hogy végül minden jól alakult, és elértünk fejben abba a légüres térbe, ahol épp lezárul mögöttünk az addigi életünk, és még egyáltalán nem tudjuk, mi jön ezután. Borókánál ez némileg másképp alakult: járványidőszak volt, és éppen azért választottunk magánklinikát, mert csak ott lehettem jelen. Maga a szülés is könnyebb volt Reninek, de én is végig jelen lehettem, míg Rókusnál a vajúdás nagy részénél még nem engedtek be hozzá.

Az apává válás is egy folyamat. A kisgyermekes lét sok területen az apát is leterheli, a ti kisfiatok ráadásul sok emberes baba volt. Milyen válságaitok voltak, min mentetek át?

Szerencsések voltunk olyan szempontból, hogy mindketten otthonról dolgozunk, többnyire rugalmas munkaidőben, mert ez a legtöbbeknek nem adatik meg. Ez ellensúlyozni tudta azt, hogy Rókust egy pillanatra sem lehetett letenni, mert ahogy eltávolodtunk picit tőle, bekapcsolt rajta a riasztó. A legnehezebb ezzel kapcsolatban talán az volt, hogy a közelünkben senkinek a gyerekével nem volt olyan nehéz, mint Rókussal. Amikor azt mondtuk, hogy nem alszunk, vagy hogy egy másodpercünk nincs semmire, akkor az nem volt túlzás. Ezért is volt mindennél nagyobb szükségünk arra, hogy ezt együtt csináljuk. Szerintem a legfontosabb, hogy az anyuka ilyenkor semmiben ne érezze egyedül magát, én is így próbáltam Reni előtt tisztítani a terepet, főleg jelen lenni, meglátni, mit vehetek le róla, mert nyilván van, amit nem tudok. Nem tudtam elintézni, hogy hosszabban vagy kényelmesebben aludhasson, mert Rókus szinte kizárólag cicin volt hajlandó pihenni és úgy egyáltalán: élni. Eleinte nagyon ráfeszültünk a szoptatásra és a dudlimentességre, később jöttünk rá, hogy ennyire nem kellett volna, meg lehet ebben találni az egyensúlyt. Borókánál ez már lazábban ment, vele egyrészt könnyebb is volt, és mi is elengedtünk dolgokat, berögződéseket, amiket a szülők második babánál szoktak.

A kislányotok érkezése után egy újabb állomáshoz érkeztetek a szülőségben, hiszen ketten voltatok két gyerekre, több lett a feladat és több a szeretet is. Kaptatok segítséget?

Anyum épp akkor ment nyugdíjba, amikor Boróka született, és ő egyébként is lényegében végig főzött ránk. Talán egy félévünk volt Boróka születése után, míg Rókus el nem ment oviba, ezalatt 3 hónapig Reni egyáltalán, és én is csak nagyon keveset dolgoztam. A legnehezebb az volt, hogy magunkra egyáltalán nem találtunk időt, nem tudtunk kettesben lenni, közös programot csinálni. Pedig az nagyon fontos, hogy a szülőség mellett mi egy pár is vagyunk, ennek is meg kell találni a helyét, idejét és módját, mert különben marad a piszkálódás és a szétfejlődés. Boróka sem volt el úgy, mint egy befőtt, de nála tapasztaltuk meg azt, amiről mások beszéltek. Nála a dackorszak nem a születéssel kezdődött.

Az apák nagy része a szülői feladatokból jóval kevesebbet lát el, mint az anya. Nálatok ez hogy működik? Mennyire segítesz a család logisztikájában, a gyerekek ellátásában, szórakoztatásában, nevelésében?

Ahogy mondtam, szerencsénk volt, mert tényleg egész nap együtt lehettünk, nem vált szét ilyen módon az életünk, figyelhettünk a másikra, és ugyan rohadt nehéz két gyerkőccel bármit is zökkenőmentessé tenni, mégis a nap 24 órájában együtt csiszolódhattunk három-, majd négytagú családdá. Kihordani, megszülni és szoptatni nem tudtam egy gyereket, de azon kívül mindent. Ezt szerintem fontos tudatosítani minden apukának (szerencsére ez azért már gyakran meg is történik), hogy a baba/gyerek nem arra van, hogy egy picit szórakozzunk vele, aztán visszaadjuk az anyukának. Én próbálok magunkhoz úgy hozzáállni, hogy ha egy feladat velem jön szembe, akkor azt én igyekszem megoldani, és nem alibizni. A gyerekekkel is így van, mindent meg tudok velük csinálni: etetni, fürdetni, altatni, hozni-vinni bárhonnan bárhova, játszani pedig különösen! A világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy ezt én mind csináljam, ráadásul ez mind kapcsolódási pont velük, miért akarnék én ebből kimaradni?!

Mit változtatott meg benned az apaság?

Rengeteg felismerés érkezett meg bennem ezzel, például hogy amíg csak a hozzánk közel állóknak van gyereke, akivel néha az udvaron, vendégségben játszunk, vagy akit esetleg néha ránk is bíznak, addig semmit nem tudunk a szülőségről, mert azokat a gyerekeket visszaadjuk a szüleiknek. A sajátunk meg végül mindig nálunk köt ki, és mi adjuk meg vele kapcsolatban a válaszokat, nekünk kell megoldani mindent. Rájössz arra is hamar, hogy nincs semmi más, ami jobban feje tetejére állítja az életedet. Lehet persze ezt úgy is csinálni, hogy ne így legyen, és igyekezni megtartani a korábbi hobbijaid, szokásaid legjavát, csak akkor a gyerekkel meg valaki más lesz helyetted. Többnyire ugye az anyuka. Ha pedig nem vigyázol, a pároddal elkezdtek külön utakon járni és távolodni. Renivel erre nagyon ügyeltünk, de talán nem is ez a jó szó rá, hanem az, hogy természetesnek vettük, hogy empátiával és jóindulattal állunk ebben a másikhoz, mert együtt vagyunk benne, ez így a mi utunk.

Mi az, ami nagyon nehéz, küzdelmes számodra ebben a szerepben?

Hogy még mindig nagyon kevés időre tudok kilépni belőle. A párom párja lenni, vagy csak úgy a saját világomban csatangolni. Ja és hogy hiába hiszem néha, hogy az élet a gyerekekkel lassan olyan rutinos, mint a biciklizés, ha közben annak a biciklinek háromszög alakúak a kerekei.

Az aktív szülői lét szellemi megterheléssel jár, miből merítkezel, mi kapcsol ki?

Rókus születése után apukás blogot kezdtem írni (Apuciróka), amiben kicsit szentimentálisan, kicsit ironikusan próbáltam feldolgozni a megélteket. Nem a realitást írtam le, hanem azt csorgattam át a privát, humoros szűrőmön. Két évig írtam és máig szeretnék hozzá visszatérni, mert tényleg kikapcsolt. Ami pedig azóta is kikapcsol, amikor Renivel jókat eszünk, nevetünk, táncolunk, sorozatozunk, kapcsolódunk, Rókussal a saját gyerekkoromat újraélve, a hiányérzeteket kipótolva teljesen más szinten legózunk, Bórókával rajzolunk, énekelünk, mesét olvasunk, legóemberekkel és/vagy -cicákkal beszélgetünk, magamban pedig, amikor csak úgy bármilyen cél nélkül gondolkodom, spekulálok.

A cikk megjelenése a Kisebbségi Kulturális alap Támogatásával valósult meg a 24-244-00762 projekt keretében.