Az elfogadás, a jobb teljesítmény kulcsa
Közeleg a bizonyítványosztás, a gondtalan vakáció.Sok gyermek számára ez az időszak mégsem a felhőtlen öröm és a felszabadultságérzését hozza el, hanem a szorongás, félelem uralkodik el rajtuk. Vajon miért lehet mindez? Ez nem költői kérdés, a válasz nagyon is egyértelmű. Az év végi értékelés, az egész éves, jobb esetben félévi tananyag számonkérése nem kis terhet jelent a gyermekek számára. Tudjuk nagyon jól, hogy a tanulóknak számos tantárgyat kell elsajátítaniuk, és tanári szemszögből az lenne a legoptimálisabb, ha minden tantárgyból kitűnően vizsgáznának.
A gyakorlatból tudjuk, ez nagyon nincs így! Minden gyermek más képességekkel születik, más az érdeklődési területe, ezért lehetséges az, hogy az egyik tanórára örömmel készülődik, lelkes, a kötelező tananyagon kívül mást is megtanul az adott tárgyon belül, viszont a másik órára való készülődés kínkeserves számára, hiába magyarázzák a tananyagot, akkor sem érti, nem érdekli, szenved. Hogyan lehetne elvárni, hogy a gyerekünk kitűnő jegyet kapjon olyan tantárgyból, amit nem szeret, amitől legszívesebben menekülne?
Sehogy! Természetesen nem azt szeretném sugallni, hogy ha a gyerekem nem szereti a matematikát, mert nem érti, és nem a legjobb képességekkel rendelkezik a reál tantárgyak terén, akkor nem is kell matematikát tanulnia, nyugodtan ráhagyhatjuk. Nem erről van szó! Ebben az esetben is meg kell csinálni a házi feladatot, tanulni kell a következő órára, mindent meg kell tenni azért, hogy a lehető legtöbb ismeretet elsajátítsa a gyerek. Viszont én úgy gondolom, ha szülőként azt látjuk, hogy a gyermekünk megtette a lehető legtöbbet, ami tőle telik, és mégsem kap számunkra megfelelő jegyet egy adott tantárgyból, akkor sem dől össze a világ.
Sok múlik az elfogadáson: elfogadom-e a gyermekem képességeit, elfogadom-e a gyengeségeit, hiányosságait. Mert ugye a gyermek a szülő tükre. Ha a gyermek azt látja, hogy megértem őt, elfogadom, hogy neki is lehet rossz napja, ami miatt gyengébben teljesít, akkor kiegyensúlyozottabb lesz, bátrabb és elérjük azt, hogy ne félve menjen az iskolába, hanem örömmel. Egymás megértése nagy kincs, és emellett a másik nagy kincs a figyelmes hallgatás. Figyelmes hallgatás alatt azt értem, hogy úgy hallgatom meg a másikat, hogy nem vágok a szavába, nem próbálom meg kijavítani, nem adok tanácsot, hacsak ő nem kéri. Meghallgatom, és ezzel esélyt adok neki arra, hogy felszabaduljon a teher alól, ami rá nehezül, vagy épp ellenkezőleg, lehetőséget adok neki arra, hogy megossza velem az örömét.
Az ideális az lenne, ha minden nap leülnénk a gyerekkel, és faggatás helyett játékosan próbálnánk meg közelebb kerülni hozzá. Ha a családban hagyománnyá válik a beszélgető kör, mikor mindenki leül, és elmeséli, mi történt vele aznap, akkor a gyerekek is csatlakoznak majd. Mindig a szülőknek kell példát mutatni. Nekik kell leülni, és elkezdeni a beszélgetést, először egymás között. A gyerekek ezt látva idővel majd csatlakoznak. Kisebb gyerekeknél az esti mesélés során is beiktatható a beszélgetés, mikor a játék babának, a macinak mesélnek. A lényeg az, hogy a szorongás oldódjon, – és visszakanyarodva az iskolás gyerekekhez –, a rosszabb jegyek miatt érzett feszültség, az esetleges önbizalmi problémák kezelve legyenek. Nincs annál rosszabb érzés a gyermek számára, mikor a szülei nem dicsérik meg, sőt, inkább megszidják a teljesítménye miatt. Összehasonlítják az osztálytársaival, amivel azt közvetítik felé, hogy versenyeznie kell, jobbá kell válnia. Mikor pedig eljön az év vége, és vele együtt a bizonyítvány, a jegyei nem úgy alakultak, ahogy azt esetleg elvárták tőle, akkor jön a szemrehányás, amivel azt lehet csupán elérni, hogy a gyermek önbizalma még jobban csökken.
Fontos hangsúlyozni, hogy megfelelő teljesítményt csak kiegyensúlyozott gyermektől várhatunk, akit szeretnek, elfogadnak, dicsérnek. Ha azt szeretnénk, hogy gyermekünk könnyebben tanuljon, érdemes együtt is átvenni a leckét, gyakorolni az iskolai feladatokat. Ha mindezt megtettük, és ennek ellenére sem lesz csupa egyes a bizonyítványban, nem kell kudarcként megélni.
Mindig annak kell örülni, amit sikerült elérni, látni kell a fejlődést a gyermeknél, mert ha foglalkozunk vele, igenis látható lesz a fejlődés. Lehet, hogy nem lesz színjeles tanuló, mint a szomszéd gyerek, de nem is kell annak lennie. Egyedinek kell lennie, különlegesnek, és legfőképpen boldognak. Olyan embernek, akiről messziről látszik, hogy elégedett az életével, és pontosan azért elégedett, mert megadták neki az elfogadás szabadságát, nem a teljesítménye alapján ítélték meg, és ezáltal hozzásegítették ahhoz, hogy felnőttként szárnyaljon.
