Együtt, mindenhová

Szinte hihetetlen hogy eltelt egy év. Egy évvel ezelőtt még csak barátkoztam a gondolattal, hogy márciusban az egész család – az akkor 18 hónapos fiunkkal – kiköltözik Ciprusra. Ennek az oka párom (most már férjem) külföldi katonai kiküldetése volt. Nemrég költöztünk ide, most pedig itt ülök a lakásunkban Európa legkeletibb szigetén, és csodálkozom, hogy mindjárt itt van a karácsony. Amit csak abból vettem észre, hogy a tengerparti sétányra már felszerelték a karácsonyi díszkivilágítást.

Azonban ugorjunk a 2018-as év elejére, mikor mindent megfontolva, lassan raktuk össze a szükséges holmikat. Félelem nem volt bennem, sokat olvastam a szigetről, sok segítséget nyújtottak a közösségi oldalakon lévő csoportok. Eleinte ellentétes érzések kavarogtak bennem. Volt olyan nap, hogy nem akartam menni, aztán másnap már szerettem volna. De talán ez így egészséges, mikor – az életében először hosszú időre – külföldre költözik az ember. Aztán Ciprusra érkezve csak pár nap kellett ahhoz, hogy azt érezzem ez most az otthonom. Szülőként az mindig is prioritás volt számunkra, hogy csakis együtt vágunk bele a külföldi életbe, együtt megyünk, mint mindenhová.
Honvágyam volt is meg nem is. Tudtuk, hogy csak egy évre terveztük a ciprusi életünket, ezért könnyebb volt a honvággyal együtt élni. Elképzeltük, hogy milyen lesz otthon, ha nyáron hazamegyünk, és vártuk azt is, hogy visszaérkezzünk a szigetre. Júliusban repültünk először haza. Nagyon jó és igazán furcsa volt, elsősorban a rengeteg zöld látványa, mindenhol. Az említett közösségi csoportban olvastam egy kérdést, hogy nektek mi hiányzik legjobban otthonról? Volt ott egy válasz, amit akkor még nem értettem: a zöld fű. A pozsonyi reptérről hazavezető úton értettem ezt meg. Imádtam, ahogy a szemem szinte beszívja az élénkzöld fű színének, az utak mentén a magas kukorica ültetvények zöldjének, az udvarunkban a cseresznyefa óriási zöld koronájának látványát.
Cipruson nekem is hiányzott a zöld. A legnagyobb nyári melegekben hagytuk ott a szigetet három hétre. Persze Szlovákiában éppen akkor 34 Celsius fok tombolt, de a szigeten az a hőség más volt. Nagyon jó volt otthon lenni, újra magamba szívni a szülői ház illatát, este a teraszon ülve hallgatni a szöcskék ciripelését, reggel kicsit hűvösebb levegőre ébredni. Az otthonlét végén már hiányzott a mi kis családunk közös szigete, hiszen még előttünk állt a nagy napunk is.

Beni Cipruson ügyes kis halacskává változott, szinte már uszonya nőtt. Az első hullám még feldöntötte őt, októberre viszont már egyedül ugrott a vízbe, mikor közeledett a hullám. Persze ehhez sok vizet nyelt le, de ő igazi katona fiú, nagyon jól bírja a gyűrődést.
A kiköltözés előtt sokan mondták, hogy „de jó lesz neked, egész évben strandolsz majd, napozol”. Ezen csak mosolyogtam, hiszen egy két éves gyerekkel nem így zajlik a strandolás. Számomra a strandon való kint lét inkább csak futásból állt. Folyton a fiam után futottam, aki kifejezetten élvezte, ha futhat előlem, és olyan gyorsan szedte a lábacskáit, hogy még a tűzforró homok sem zavarta. A napernyők számolása is szuper jó játék volt. A hosszú parton több száz napernyőt raktak ki, és volt úgy, hogy kétszer mentünk körbe. Persze egyet sem lehetett kihagyni, azt a fiam észrevette. A parton sok olyan lámpa is ott volt, amin nem volt búra, és azt minden lámpánál elmondtuk, hogy „nyinycs”. Örültem, ha kicsit egy helyben homokoztunk, de nagyon szerettem a strandolás minden pillanatát. Az ősz beköszöntével már-már kértem őt, hogy „gyerünk futni, kisfiam”. Utána mindig próbáltam bevésni az emlékezetembe a tündéri kacajt, a tipegő testecskét előttem ezen a helyen.
Próbáltuk úgy eltölteni ezt az egy évet, hogy a legszebb emlékekkel térjünk haza, hiszen örök nyomot hagyott bennünk a szerelem szigete, ugyanis szeptemberben Cipruson összeházasodtunk. Tökéletes volt minden. Sokat mondogattam a kapcsolatunk elején, hogy én mezítlábas tengerparti esküvőről álmodom. Ezt kipipálhatom. Egy napsütéses kedd délutánján a családunk körében kimondtuk az örökre szóló igent. Beni aranyosan autózott a homokban, néha-néha odalesett ránk, hogy mi
történik. Semmi izgulás, semmi gombóc a torokban, nagyon lazán ment az egész. Potyogtak a szülők örömkönnyei, aznap a mosolyt nem lehetett letörölni senki arcáról.

Megszerettem Ciprust, de Szlovákia mindig az első helyen marad a szívemben. Sokszor az ember külföldre vágyik, mert azt gondolja, hogy ott más, ott jobb, ott könnyebb. Én ezt nem így érzem, mindenhol vannak akadályok, amiket le kell küzdeni. Én ragaszkodom a gyökereimhez, ahhoz, hogy a gyerekem a nagyszüleivel közös nyelven beszéljen, hogy ne külföldinek nézzék abban az országban, ahol él. Mindezek mellett számomra fontos, hogy ismerjen és fogadjon el más kultúrákat is. Nagyon sokat adott a sziget nekünk: megbecsülést, összetartást és erősítette bennünk a hovatartozást.

A cikk szerzője Vanek Mária, aki a Magyar nyelv a hivatalos kommunikációban tanulmányi szakon tanult a Nyitrai Konstantin Filozófiai Egyetemen. Egy mosolygós, boldog kisfiú anyukája. Realista. Imádja a jó kávét és a Dunát minden mennyiségben. A partját, a vizét, a halait, a dunai hajózást, a víz illatát. Írni a Duna partján a legnagyobb relax számára. Szerinte a gyerek nem akadály semmiben, épp az ellentétje,  a gyerek a fő motivátor. Imádja az életét és mindazt amilye van.

A cikk korrektúra után jelent meg.

A kép forrása: google.sk