skip to Main Content
Elfelejtünk Kapcsolódni

Elfelejtünk kapcsolódni

Interjú Kiss Csala Alexandra Emmával

Rengeteg olyan gyerek van, aki nem kap lelki segítséget a megfelelő időben, a megfelelő módon. Megesik, hogy a szülő nem ismeri fel az intő jeleket, vagy éppen nem veszi komolyan azt, hogy a gyerek érzelmi támogatásra szorul. Mire figyeljünk szülőként? Mit tudunk tenni, hogy a gyerekünket a helyes irányba tereljük és érzelmi biztonságot teremtsünk a számára? Hogy zajlik a terápiás ülés, és vannak-e olyan technikák, amelyek oldják a szorongást, vagy minden a felnőttől, a szülőtől függ? Ezekben a kérdésekben segít nekünk eligazodni Kiss Csala Alexandra Emma pszichológus, aki immár nyolc éve foglalkozik gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt. 

– Még tabunak számít, hogy a gyerek pszichológushoz jár?
– Már kevésbé, de még előfordul, hogy szitokszóként használják.

– Milyen sajátosságai vannak a gyerekekkel való munkának?
– A felnőttek önszántukból, céltudatosan és motiváltan érkeznek. A gyerekek esetében a szülő vagy óvoda, esetleg gyerekorvos kéri ezt a segítséget a számukra, ha úgy érzik, hogy valamilyen elakadás áll fenn. Egy gyereknél ismernem kell a hátteret, illetve a közegeket, mint az ovi, a suli, az otthon, és fontos az egészségügyi anamnézis, ezért az első konzultáció mindig a szülővel együtt történik. Ezáltal tudom felmérni, hogy egyénileg foglalkozzak-e velük, családban vagy felváltva. A tinédzserek viszont már maguk jelentkeznek. Legtöbbször üzenetet kapok tőlük, de az üléshez a szülő beleegyezése is kell.

– A mai világban melyek a leggyakrabban felmerülő problémák, amelyekkel a gyerekek küzdenek?
Három- és hatéves kor között már kezdődik a tökéletességre való nevelés. Zsenit akarunk faragni a gyerekből. Azt akarjuk, hogy öt-hat körre járjon, tanuljon angolul és tudjon szlovákul is, mire iskolaéretté válik. Olyan ez, mint egy gyorstalpaló. Mire odajutnának, hogy kezdeni tudjon valamit az érzéseivel és legyen megküzdési stratégiája, addigra átbillenünk az iskolás korba, ahonnan hasfájással, fejfájással jár haza. Hatéves kortól a szorongás, evészavar, önbizalomhiány, falcolás, öngyilkos gondolatok jellemzőek, és ez még csak iskolakezdés, nem a tinédzserkor.

– Mi az oka annak, hogy már egészen kicsi kortól ennyi nehézséggel küzdenek a gyerekek?
– Elcsúszik az érzelmi fejlődés, legtöbbször magukra hagyják a gyerekeket az érzelmeikkel. A szülőn nyomás van, amely ráhárul a gyerekekre. Ráadásul a szülők között verseny van, nem segítik egymást. A versenyben a gyereket, mint egy trófeát állítják ki, hogy megmutassák mire képes. A tökéletességre való törekvés pedig határtalan. Azt tapasztalom, hogy sokszor úgy rakják le nálam őket, mint az autót a szerelőnél, hogy itt is tökéletesedjenek. Miközben nagyon kevésszer kérdezik meg a gyerektől, hogy ténylegesen mire van szüksége.

– Ezt a szülők honnan hozzák?
– Transzgenerációs örökség. A segítségnyújtás és a támogatás mint olyan, a háború és a kommunizmus határán elhalt. A Covidnál eljött, de úgy fest, csak krízisben segítünk és vagyunk egymás támaszai. Milyen szép, hogy a gyerekünknek tanítjuk a megértést, az odafigyelést, de mi magunk gyakoroljuk mindezt? Hiszen pont nekünk kell példát mutatnunk.

– Tehát érdemes elsősorban magunkat megvizsgálnunk.
– A szülőség érzelmi stabilitást igényel. Ha te, mint szülő túlpánikolod az adott helyzetet, akkor te nem kikötő leszel a gyerek számára, hanem a hullámokra tereled őt. A gyereknek viszont horgony kell, egy stabil pont, egy olyan ember, aki megnyugtatja, és akihez biztonságban tud kapcsolódni. Vagyis, amint a szülő felismeri, hogy valamit kezdeni kell saját magával, azzal csakis előreviszi a gyerek jólétét.

– Kanyarodjunk vissza még egy picit. Az ovi- és az iskolakezdés után, a tinédzserkorban mely problémák dominálnak? 
– Ebben a korban a valahova tartozás, és emellett a csoportban való kitűnés nagyon fontos. A sok tökéletes poszt, bejegyzés és kép, amivel a tinik próbálnak azonosulni, annyira felkészületlenül éri az amúgy is alakulóban levő személyiségüket, és emellett a problémamegoldó képességüket, hogy az utóbbi pár évben megsokszorozódott az evészavaros, szorongó, szorongásos depressziós, szuicid, kényszerbetegséggel küzdő tinédzser száma. A fiataloknak számos olyan dologgal kell megküzdeniük, amivel nekünk csak felnőtt korban kellett. Ilyen például a bullying. A mi időnkben még a suliban maradt a nehézség, nem követett minket hazáig, egészen a szobánkba, ahol a mostani tini az online tér miatt már nem tud elbújni előle.

– Mit tud tenni a szülő gyereke mentális egészségének érdekében?
– A cél nem az, hogy tökéletesen csináljuk, hanem, hogy ott legyünk, és itt van egy nagyon lényeges dolog. A kapcsolódás. Elfelejtünk kapcsolódni. Ez ugyanolyan fontos, mint az, hogy tényleg figyeljünk a gyerekre, illetve magunkra is. Az érzelmekkel való munka az, ami a leginkább hiányzik. Nem, nem könnyű. Sőt, a mai kirakatvilágban még nehezebb, de nem is ezért vállaljuk a szülőséget, mert könnyű. Már említettem, de valóban zseniket próbálunk faragni a gyerekeinkből és büszkén meséljük, hogy kétévesen szinte olvas és számol, de érzelmileg meg szinte követhetetlen, kezelhetetlen. Már egy kisebb kilengés vagy rossz élmény is olyat billent a gyerek megélésén, hogy nehéz őt újra stabilizálni. Az eddigi gyakorlatom során sajnos ezt tapasztalom, azonban a tudatosság a szülőknél már jó irányba halad. A tanácsadás által nyitottak egy új megközelítésre, ahol teret kapnak az érzelmek szabályozására is.

– Nyitottak a változásra.
– Igen, sőt, amit már a fiatal felnőtteknél látok, hogy tudatosan készülnek a gyerekvállalásra. Előtte eljönnek hozzám, mert szeretnének dolgozni magukon. Jó ezt látni. Mindig azt mondom, én vagyok a túravezető, és aki elindul az úton, szívesen végigkísérem rajta.

– Mikor érdemes gyerekpszichológushoz fordulni? 
– Ha a szülő észreveszi a változást a gyerek viselkedésében, a kedélyállapotában, a motivációján, vagy kapnak egy visszajelzést az iskolából. Minden, ami nem megszokott, az intő jel lehet. Ebben az esetben jó egy első konzultáción átbeszélni a dolgokat. Nem kell mindjárt problémát keresni, nem kell túlszorongani, de jobb ilyenkor jönni, mint tűzoltáskor. Ami pedig a szülőket illeti, akár megelőzés szempontjából is megfelelő egy ülés, hiszen a saját önreflexiónk a legnagyobb segítség a gyereknek. Ha elkezdem megérteni azt, hogy én hogy érzem magam, akkor sokkal ügyesebben tudok segíteni a gyerekemnek is. Nekünk már – jó esetben – vannak eszközeink, fel tudjuk ismerni az érzéseinket, amit a gyerek még nem tudhat.

– Az üléseken részt vesz, vehet a szülő?
– Ez nagyon egyéni és témafüggő. Ha egy hétévessel jönnek, aki szorong az iskolában, akkor elsőként a szülékkel találkozom, hogy legyen áttekintésem, majd külön a gyerekkel három-négy alkalommal, ezután újfent a szülőkkel. A gyerek részéről is érvényes a titoktartásom, amennyiben nem olyan dologról van szó, hogy őt bántják vagy ő bánt valakit, de erről mindkét felet tájékoztatom, a szülőt és a gyereket is. Tinédzser esetében szintén a szülőkkel konzultálok elsőként, és ha például a családban levő feszültséget kell oldani, akkor eleinte felváltva találkozunk, külön a gyerekkel, külön a szülőkkel, és ha azt tapasztalom, hogy szükséges a közös találkozó, akkor a családterápia keretein belül leülnek mindannyian. De hangsúlyozom, ez a témától függ.

Tudnál olyan gyakorlatot mutatni, amivel napi szinten segíthetjük a gyerekünk mentális egészségét? Mondjuk egy stressz- vagy szorongásoldó gyakorlatot?
– Szorongás esetén ne egy gyakorlaton törjük a fejünket, hiszen a gyereknek csak ránk, szülőre van szüksége. Kezdjünk rá figyelni. Ugyanakkor fontos, hogy a szülő ne ragadjon le a félelmeibe és a tehetetlenségébe: „Mi lesz, ha így fog viselkedni mások előtt? Mit tesz majd felnőtt korában? Mit fognak szólni mások?“ Inkább a szülőnél legyen meg a folyamata annak, hogy felismerje, ő hogy érzi magát, nevezze meg mi történik vele, mire van szüksége. Mert ha ez megvan, akkor könnyebb mindezt a gyereknek is átadni. Első reflexió: Látom, hogy valami bánt, talán szomorú vagy. A második az érdeklődés: Történt valami? A harmadik a szükséglet: Mire lenne szükséged? A negyedik pedig az ajánlat: Szeretnél egy ölelést vagy szeretnéd, hogy csak itt üljek melletted? Ezt gyakoroljuk el magunkon is, hogy tudjuk milyen válaszokat várunk ilyen helyzetben gyermekünktől.

– Feltételezem, sok esetben a beszélgetés hiánya a legnagyobb baj. Nem kérdezünk, vagy az is lehet, hogy rosszul kérdezünk?
– Ha beszélgetni szeretnénk a gyerekkel, kezdjük egy általános kérdéssel: Milyen volt suliban? Meg szoktam kérdezni a szülőknél, hogy ha ezt a kérdést felteszik, akkor milyen választ várnak. Ha konkrét választ várnak, akkor mindig próbálják konkretizálni a kérdéseket: Mi tetszett ma legjobban a suliban? Szünetben kivel játszottál, beszélgettél? És ha a gyerek még mindig nem ad teljes választ, akkor mutassunk példát: tudod, nekem ma az tetszett a legjobban munkában, hogy az egyik kollégámmal sokat nevettünk egy viccen. Milyen egyszerű, nem igaz? Mégsem csináljuk. Emlékezzünk, hogy mindig példát mutatunk a viselkedésünkkel a gyerekeink számára, ők pedig tükröt tartanak nekünk.

– Van-e olyan specifikus probléma, ami az itt élő, szlovákiai magyar családokat érinti?
– A szlovák nyelv használatát emelném ki. Dolgoztam az iskolaügyben, évi 400-500 gyereket vizsgáltam iskolaérettségben és tudom, elég erős tábora van azoknak a szülőknek, akik az ovi után szlovák iskolába adják a gyereket. Ezzel kapcsolatban van egy rossz tapasztalatom, és nem egyszer írtam jelentést, hogy valakit szlovákból át kellett helyezni magyar iskolába. Hiszen nem mindegy milyen nyelven gondolkozunk, érzünk, és ha tényleg nem kisgyerekkortól vagyunk kétnyelvűen nevelve, ez óriási megterhelés lehet. Gondoljunk bele, a gyerek az oviban magyar közegben ügyes és tehetséges, de ha bekerül a szlovák közegbe, egy faladat megértése is nehéz lehet a számára. A szülő azt hiszi, hogy a gyerek szemszögéből dönt, a jövő miatt, de akkor azt úgy is kell alakítania. Vagyis, kisgyerekkortól kezdve nevelje őt kétnyelvűnek. Nem kell a sulit küzdőtérré változtatni.

– Mit üzennél a szülőknek?
– Mindig arra biztatom a szülőket, mert én a szülők rajongója vagyok, hogy adják át a gyereknek önmagukból azt is, ami jó. Továbbá, ne akarjanak mindig mindent tökéletesen csinálni, de amikor sikerül, erősítsék meg magukat. Hogy ez jó volt. Nem lehetünk állandóan és egyformán jól, és normális, ha csütörtökön mindenkinek sok volt, és olyankor már mindenki robban. Nem lehet mindent kiegyensúlyozottan csinálni, de törekedni lehet rá. 

– Az utolsó két kérdés személyesebb. Mindig is pszichológus szerettél volna lenni?
– Jogászok gyereke vagyok, először a szüleim nyomdokaiba akartam lépni, majd a harmadik gimnáziumi osztályban tapasztaltam meg azt, hogy nagyon sokan fordulnak hozzám bizalommal. Teljesen természetessé vált, hogy én hallgatom meg az embereket, anélkül, hogy tanácsot adnék. A hallgatásom természetes tulajdonságom volt.

– Hogy kapcsolódsz ki?
– Heti négyszer sportolok, van egy kutyám és imádok erdőbe járni, sétálni. Imádom a zenét, nagyon kikapcsol, illetve szeretek olvasni és filmeket nézni

A fotókat Bacu-photo készítette.

A dunaszerdahelyi származású Kiss Csala Alexandra Emma tanulmányait a pozsonyi Comenius Egyetemen, majd a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Társadalomtudományi és Egészségügyi Karán végezte pszichológia szakon. Ezt követően elsajátította a kognitív- és viselkedésterápiát, elvégezte az EMDR traumafeldolgozó képzést, a családterápiás képzést, az integratív játékterápiát és a homokterápiát. Jelenleg Dunaszerdahelyen és Pozsonyban dolgozik magánpraxisban, három nyelven – magyarul, szlovákul és angolul – tart üléseket, sokszor az online térben is. Az eddigi legfiatalabb kliense fél éves, a legidősebb 78 éves volt. Szakmája hiánypótló. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint azt, hogy egy hónappal a magánpraxis megnyitása után teljesen betelt a naptára és ez azóta sem változott.


A cikk megjelenése a Kisebbségi Kulturális alap Támogatásával valósult meg a 23-244-00170 projekt keretében.

Derzsi Betti

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán két mesterképzést végzett (Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudomány, illetve Szlovák nyelv és irodalom szakon). Jelenleg szabadúszó újságíróként tevékenykedik.

Back To Top