Hagyni, hogy tapasztaljanak!

Leesett a zöld körte,
lehorzsolta a térdeit.
Most a földön sír,
jó gyógyszereket adjatok.
Te egy rosszcsont körte vagy,
senki sem segít neked.
Hiszen nagyon jól tudtad,
hogy még éretlen vagy.

Ennek a versnek az üzenete, amit az elsős kislányommal tanultunk (szlovákul, szabad fordításban írtam le Nektek) még a téli szünet előtt, szöges ellentétben áll azzal, amit anyaként képviselek. Kicsit vonatkoztassunk el a körtétől, mint főhőstől, és tudatosítsuk, hogy ez a pár sor a gyermekünkhöz szól.

Mit üzenünk neki? 

Hogy van egy magatehetetlen, sérült elesett, és nem kap segítséget, mert magának köszönheti a fájdalmát. Nulla empátia, nulla segítség! Ekközben ott vagyok én, mondjuk a szülő, a pedagógus, akitől segítséget kér az az összetört, sebeket szerző éretlen körte, és elutasítom a segítségkérését. Az indok pedig az, hogy előre szóltam neki, hogy még éretlen. Hogy ott kellett volna maradnia a fán, ahol beért volna, ha szófogadó, hiszen előre figyelmeztettem. Ez a tapasztalatlan körte viszont le akar jönni a fáról, talán meg szeretné tapasztalni milyen lehetősegei vannak a fán kívül is. Nyilván erről a vágyáról le fog mondani, mert azt tapasztalja az első bukásánál, hogy a fájdalmas élményben egyedül maradt, senki nem segít neki, mert ő ezt érdemli. Ugye nem fogadta a felnőtt, az érett tanácsát, ezért bűnhődött meg. Nagyon fájdalmas felismerés lehet, nem?

Fontosnak tartom elmondani, hogy az én kis éretlen körtém gyakran dönt úgy, hogy nem marad a védelmező burokban, és nyitogatja a szárnyait. Én pedig igyekszem támogatni és biztos alapot nyújtani a leszakadáshoz. Hogyan is csinálom?

1. Igyekszem elkerülni a kioktató stílust.
2. Arra tanítom, hogy a próbálkozás jó, de a saját képességeinek megfelelő lépéseket
tegye meg.
3. Elmagyarázom, hogy ha valami nem sikerült, vagy elakadásai vannak, vizsgálja meg,
hogyan lehetne másképp csinálni a jövőben.
4. Ha fáj neki valami, ha bántja őt valami, megvigasztalom.

A vers elemzése kapcsán eszembe jutott az is, hogy szülőként nagyon nehéz elvonatkoztatni és az adott probléma miatti dühöt, felindulást higgadtan kezelni. Ehhez ismernünk és el kell fogadnunk a saját múltbéli tapasztalatainkat, azt, hogy egykor mi is hibáztunk, és ehhez mérten kell a gyermekeinket is megítélni. A haragunk csilllapítása ezért elsődleges feladat, semmiképpen se akarjunk mérgesen átbeszélni egy adott esetet a gyermekünkkel, mert abban sok lesz a szemrehányás vagy a túlzott félelem, aggodalom, amely meggyőzi a csemeténket arról, hogy ne is próbálkozzon. Hiszen ahogyan mi kommunikálunk, ahogyan közöljük, tálaljuk a mondanivalónkat, az komolyan meghatározza gyermekünk személyiségét. Ezért is tartom fontosnak, hogy okoskodás helyett megerősítést, biztatást kapjon a gyermek. Talán az alábbi mondatok tükrözik ezt a legjobban: „Leestél a fáról? Sajnálom. Hol fáj, mit ütöttél meg? Tudok valamiben segíteni? Kérsz egy gyógyító puszit, ölelést? Felvegyelek?” Ha megnyugodott a kicsi, kérdezzük meg tőle, mit tanult az esetből, mit kellene máshogy csinálni
legközelebb.

Nekünk, szülőknek a feladatunk, hogy a gyermekeink megtanulják a problémákat kezelni, a megoldást a személyiségüknek megfelelően kiválasztani, és ha szükségük van rá, segítséget kérni. Aztán, hogy a szabad akaratuk hova viszi őket, annak a felelőssége már az övék. Talán le fognak még esni párszor éretlenül a fáról, mire megtanulják, hogy türelmesnek kell lenniük, de mi tegyünk azért, hogy csemeténk örömmel jöjjön újra hozzánk, a lombokat adó biztonságos ágakhoz.