HarciAnyában az erő
Kezeket fel, ki ad hálát nap mint nap csak úgy a szimpla életért? Én nem régiben megkezdtem az utolsó húszas évem. A sors iróniája, hogy a szklerózis centrumban dolgozó nővérke épp erre a jeles napra írta ki a következő kontroll időpontját. Illetve csak szerette volna… „Bocsánat, nem érek rá, aznap van a születésnapom.”– mondom büszkén, várva, hogy megérti a kifogásom. Erre ő még büszkébben – „És egész nap ünnepelni fog?” „Igen.”– válaszoltam, még mindig várva az együttérzés jeleit. Tudom, sokan most csóváljátok a fejeteket értetlenül, hogy miért olyan nagy dolog a szülinap, de nálam ez már igenis átértékelődött.
Félreértés ne essék, nem magamat akartam ünnepelni, vagy eszméletlenre inni magam, mindössze örülni annak, hogy van értelme az életemnek, és bebizonyítani elsőképp saját magamnak, hogy lehet örülni az idő múlásának egy ilyen diagnózissal is. Pedig, őszintén szólva, pont az időtől félek a legjobban. Félek, hogy olyan hamar eltelik az a pár év, hogy nem lesz időm kihasználni minden pillanatot a családommal. A múltkor a neten böngészve olvastam egy leírást, ahol „megnyugtatóan” írják, hogy valaki lehet akár 10-15 évig tünetmentes. Hát, nem tudom, nekem ez annyira nem megnyugtató.
Szóval egy szó, mint száz, az ilyen mondatok után döntöttem úgy, hogy ki fogok minden napot használni. „A fiammal leszek!”- válaszoltam, és közben előttem volt az a pár „biztató” sor a netről. Aztán egyszer csak a nővérke, látva rajtam, hogy elszomorodom, azt mondta: „Na akkor érezzék jól magukat.”
Diadalittasan utaztam haza, a fejemet a szokásosnál pár centivel feljebb szegeztem még a vonaton is. A velem szemben ülő hölgy, amikor a vigyorgó képembe nézett, gondolhatott mindent, csak azt nem, hogy normális vagyok. Senki nem értheti meg ezt az érzést, amíg nincs valós oka félnie a holnaptól, de őszintén kívánom, sose tudjátok meg.
Végül a születésnap nagyszerűen sikerült, játszóház, séta, boldogság, öröm, csokiszirom. Talán egy picit merengőbb voltam, sokszor azon kaptam magam, hogy csak bámulom a fiam, és boldog vagyok, aztán szomorú, aztán ismét boldog… Kérdések kavarogtak bennem… Kell ennél nagyobb motiváció? Nem. Van elég erőd? Van. Jövőre ugyanitt, ugyanígy? Igen…
A szülés és a betegség kialakulása óta rendszeresen sportolok, így a nap kellő zárásaként egy nagyot edzettem. Ezzel ajándékoztam meg a nem mindig szót fogadó végtagjaim, és adtam ezzel egy pofont a diagnózisomnak. Persze ez a nap is csak 24 órából állt, így hamar véget ért, egy picit úgy éreztem magam, mint Hamupipőke éjfélkor… Viszont az az egy biztos, hogy sikerült annyira feltöltődnöm lelkileg, hogy az aznap megfogadott dolgokat azóta is betartom. A legfőbb pedig a hála. Hálát adok minden napért, hálát adok azért, hogy van egy egészséges fiam, hálás vagyok az életemért – és figyelem –, hálás vagyok a betegségemért is. Úgy bizony, ugyanis nem tudom, hol tartanék nélküle. Nem táplálkoznék tudatosan, és valószínűleg még mindig 100 kg lennék. Nem sportolnék rendszeresen. Nem ismertem volna meg sok hasonló sorsú csodás anyát, akikkel azóta megalapítottunk egy facebook csoportot: a HarciAnyákat. Maga a megnevezés egy frappáns kommentből ered, amit ezúton is köszönünk. Különböző sorsú anyukák vannak itt jelen, mindenféle diagnózissal, de egy közös bennünk, hogy nem adjuk fel, és harcolunk.
Elégedetten jelentem tehát, hogy az első cikkem elérte a kitűzött célját, megalakultunk, bővülünk, ismerkedünk, eszmét cserélünk, és hamarosan megrendezésre kerül az első találkozónk is. Úgyhogy figyelem-figyelem, nem sokára folyt. köv.
A cikk írója Mészáros Edina HarciAnya.
