Nem akarok oviba menni-gyermekpszichológus tanácsol

Tomika minden reggel sírva érkezik az óvodába. Nem akar átöltözni, és végképp nem akar bemenni a terembe. Ebédre csak három kanálka levest eszik, azt is csak „jobb“ napokon. A közös foglalkozásokba nem kapcsolódik be. A sarokban ülve figyeli a többieket. Szívesen játszik zavartalanul egyedül a saját kisautóival, amiket otthonról hozott. A csendes pihenő alatt csak akkor alszik el, ha az egész délelőttöt átsírta. Olyankor a kimerültség miatt elnyomja az álom. Többnyire azonban csak nyitott szemmel fekve várja, hogy érte menjen az anyukája. Ez az „állapot” már egy hónapja tart. A szülők nyugtalanok és kételkednek, hogy jó ötlet volt-e a kétéves Tomikát magánóvodába adni. Minden reggel szenvedés számukra is, főleg, mikor távozáskor a kisfiuk folyton sír és csak kiabál: „anyukám“. Elbizonytalanítja őket az is, hogy Tomika az oviban nem kakil, és sír már a megérkezéskor is.

Bármilyen hihetetlenül hangzik, Tomika még mindig az adaptációs időszakot éli, azaz a beszokást az óvodába. Ez a környezet számára idegen – ott minden új, az osztályteremben más gyerekek is vannak, akiket nem ismert addig, és az óvó néni is idegen számára. El kell fogadnia, hogy pár órát a szülei jelenléte nélkül tölt. Meg kell tapasztalnia, hogy szülei minden nap érte mennek, történjen bármi. Kölcsönös kapcsolatot kell kiépítenie az óvó nénivel és a társaival egyaránt. Könnyebb megértenünk Tomika érzéseit és viselkedését, ha felidézzük az első munkahelyünkre való belépésünket. Senkit sem ismertünk még ott, elvesztünk az épületben, erőt kellett venni magunkon, hogy nyugodtak maradjunk. Nem tudtuk, hogy kitől mire számíthatunk, és meg kellett szoknunk az új rendszert a munkahelyen. Csak egy bizonyos idő eltelte után (aminek hossza nagyon egyéni), kezdtük magunkat biztonságban érezni, és fenntartások nélkül, sőt, jó esetben örömmel munkába járni. Fel tudja idézni, hogy Önnek mi segített?
Térjünk vissza a gyerekekhez, mi segíthet nekik. A gyerkőc jobban fogja magát érezni, ha azt látja szülein, hogy azok megbékéltek az óvodakezdés tényével. A sírás ellenére hiszik, hogy gyermekükről gondoskodnak majd, és a kicsi jól fogja ott magát érezni. A szülőnek egyértelműen közvetítenie kell gyermeke felé, hogy az oviba járás szuper dolog, és ő is képes rá. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű, mikor a gyermekünk naponta sír, míg lát. Az óvónő képességeibe vetett bizalom és emberség nélkül ez nem megy. Beszélgessünk vele, és hallgassuk őt meg. Az ő érdeke is, hogy gyermekünk megszokja az ovit, és jól érezze ott magát. Amennyiben azonban gyermeke nagyon ijedt, szorong, kommunikációs nehézségei vannak, lassabban fejlődik, vagy Ön bizonytalan, kétségei támadnak, konzultáljon pszichológussal, és keressenek közösen olyan megoldásokat, melyek a segítenek Önnek és gyermekének ebben az időszakban.
Hiszem, hogy amennyiben Tomikát szülei támogatni fogják, és az óvó néni továbbra is szeretetteljes és türelmes lesz, a kisfiú megszokja az óvodát, és örömmel látogatja majd.

Zárszóként álljon itt pár praktikus tanács:

1. Mindig búcsúzzon el gyermekétől. Röviden és gyorsan mondja el, hogy jó helyen van, és jön majd érte.
2. Engedje, hogy magával vigye otthonról a kedvenc játékát, üvegjét vagy takaróját.

3. Ne sajnálkozzon gyermeke felett. Sokkal jobban megerősíti őt, ha megértést tanúsít érzései iránt és támogatja őt.
4. Érdeklődjön az óvodában szerzett élményeiről. Beszélgessen vele a saját gyerekkori élményeiről, vagy akár arról, hogy Önnek milyen napja volt.
5. Töltsön minél több időt gyermekével kötetlen játékkal, amikor 100%-ig jelen van, és csak rá figyel.

Amennyiben pedig úgy érzi, hogy az adaptációs időszak az életminőség rovására megy, túlságosan elhúzódik (3 hónapnál is tovább tart), túl intenzív és Önnek már fogytán az ereje, ajánlom, hogy pszichológustól kérjen segítséget.

Az eredeti cikk szlovák nyelven jelent meg, szerző Silvia Érseková, magyarra fordította Jakubecz Erzsébet, az írás korrektúra után jelent ment.