Túl félénk vagy egyszerűen csak introvertált?

Különbözőek vagyunk, és ezt a különbséget sokféleképpen lehet magyarázni. Carl Gustav Jung pszichológus kétféle személyiségtípust különböztet meg:introvertált,vagyis befelé forduló, zárkózott, ritkábban barátkozó, csendes, visszahúzódó és extrovertált, azaznyitott, könnyen barátkozó, a világ felé forduló személyiségeket.

A tulajdonságokat már gyermekkorban megfigyelhetjük: gyorsan megmutatkozik, ki hogyan viselkedik nagyobb társaságban. Nem törvényszerű, de általában olyan alaptermészetű felnőttekké válunk, amilyenek gyerekként is voltunk. Bizonyos jellemvonások változnak, formálódnak, de az alaptermészetünket nagyon nehéz megváltoztatni. Olyan ez, mint a hajunk vagy a szemünk színe.

Szülőként fontos megfigyelnünk gyermekünk egyéniségét és elfogadni őt. Nem szabad ráerőltetnünk olyan viselkedésmódokat, amelyeket ő nem szeretne, mert azzal leromboljuk az önbizalmát. Milyen sokszor halljuk, hogy „menj játszani a többi gyerekkel, légy bátor, ne légy szégyenlős, ne légy anyámasszony katonája”!Igen ám, csakhogy nem minden gyermek közvetlen és barátkozó. Van, akinek több időre van szüksége a feloldódáshoz. Ugyanúgy, ahogy nekünk, felnőtteknek is.

Továbbá egy gyermek nem is biztos, hogy azért tartja meg a pár lépés távolságot, mert szégyenlős. Egyszerűen csak ilyen a természete, temperamentuma, nem szeretne a társaság középpontjában lenni. Kényelmesebb félrevonulni, elvonulni a szobába, zenét hallgatni, rajzolni, olvasni. Ez tölti fel energiával. Először megfigyeli a játékokat, az eseményeket, és csak óvatosan lép bele új helyzetekbe, de mindezt örömmel teszi. Ebben nincs semmi szokatlan, nem kell amiatt aggódni, hogy esetleg depressziós vagy szorongó.

Az extrovertált személyiségűeket az tölti fel igazán energiával, ha emberek között lehetnek, az egyedüllétet nem szeretik. Nem bírják ki, hogy ne mondják el a véleményüket mindenről. Még akkor sem, ha ezzel néha elnyomják a másikat.

Szégyenlős vagy introvertált?

Bár a kétféle viselkedés nagyon hasonlónak tűnhet, különböznek egymástól. Hiszen egy introvertált is lehet bátor, és ha kell, feltalálja magát a közösségben, csak éppen nem élvezi ezt. A sok ember fárasztja, és egy idő múlva szüksége van az elvonulásra, az egyedüllétre, hogy saját gondolataiba merülve rendet tegyen a fejében. Nem beszél feleslegesen, csak ami éppen szükséges. Először gondolkozik, és csak utána cselekedik. Nem beszél bele mások dolgaiba, és nem akar senkit sem túlkiabálni. Ezzel szemben az extrovertáltak is lehetnek szégyenlősek ismeretlen közegben. Előfordulhat, hogy izgulnak, izzad a tenyerük, nem mernek megszólalni. Ilyenkor lehet nekik segíteni leküzdeni a szégyenlősséget, viszont az introvertáltságot nem olyan könnyű megváltoztatni.

Ugyanis az introvertált személyek a minőségi, mélyebb kapcsolatokat részesítik előnyben. Csak a számukra „fontos” emberekkel veszik körbe magukat. Saját értékrendjük alapján hoznak belső döntéseket, nem követik a „nagy tömegeket”, kevésbé érzékenyek a külső nyomásra, nem hagyják magukat befolyásolni, csak olyasmit követnek, amivel maguk is egyetértenek. Időbe telik, amíg valódi személyiségük megjelenik, nehezebben nyílnak meg, de későbbi beszélgetések során, biztonságos közegben „életre kelnek”. Az introvertáltak jó „hallgatók”, megfigyelők, emlékezők, figyelnek a másik emberre. Könnyedén ki tudják zárni a külvilágot, szavak nélkül is megértik a másikat.

Elsőre azt gondolhatjuk, hogy egyáltalán nem jó introvertáltnak lenni, mert egy extrovertált, kommunikatív emberhez könnyebb megtalálni az utat, mint introvertált társainkhoz. Talán úgy tűnhet, hogy a mindennapokban is könnyebben tud érvényesülni az, aki nyitott, életrevalóbb. Ugyanakkor a csendesebb, visszahúzódóbb embereknek rengeteg belső értékük van, amelyet mások nem biztos, hogy meglátnak, mert ami a felszín alatt van, az láthatatlan. Mindenki azon dolgozik, hogy a felszínt erősítse, nem pedig a mélyről jövő igazi értéket.