Gyermekekkel foglalkozom! – Eli Misovichova – Coaching

Eli Misovichova coach, vállalkozó.

Több terápiát is abszolvált, mint az Út és fejlett eszközök, A bőség manifesztációja, Gyógyulás tudatos kommunikációval, illetve az Út gyermekek számára. A Boldogságóra – gyermekfejlesztő metódust is használja, amelynek szintén nemzetközi okleveles trénere. Majd ezután jött az Acess Bar terápia, amely terápia során az agyhullámváltozás 32 pont megfelelő megérintésekor hozzáférhetővé teszi a tudatalattinkban a gyerekkori környezetünktől származó egészségtelen beidegződéseket: hiedelmeket, gondolatokat, érzéseket, és segít ezeket törölni, a helyükre egészségesebbeket “beírni”.

Eli felnőtteket és gyerekeket is kezel. Szabadidejében két lányával foglalkozik, és folytatja az önképzést. A jövőben szeretne még több embernek segíteni az elsajátított metódusok és a coaching által.

Hogy használod fel az életben a tanultakat?

Még mielőtt elkezdtem volna tanulni már nagy rajongója voltam a pozitív pszichológiának, illetve a
pszichológiai gondolkodásnak, ezt később a munkámban használtam fel. A mottóm az volt már akkor is, hogy amit adsz azt kapod vissza. Teljes mértékben ezt a gondolkodásmódot használtam a mindennapokban.

Azóta megtanultam különböző módszereket, de bevallom – most nehezebben használom őket a
mindennapokban. Ha dolgozom továbbra is szuperül megy, de a magánéletben már nehezebb bizonyos
szituációkban használni – főleg mikor már átlátják a kommunikációd a családban :).
Amikor terapeutaként, lektorként vagy coachként lépek fel, akkor egyszerűen megy. Ha épp ingatlanozom,
akkor is feltudom használni, de ott nehezebb. Sokszor mennek a háttérjátékok – nem mindig van szemtől szembe kommunikáció, és szabadabb a mozgás. Ez a korona vírus alatt még nehezebb lett, mivel a maszkok használata, és a kevesebb kontaktus az emberekkel hátrányt jelentett, de egy idő után ezt is megtanultam kezelni.

A tanultakat a legtöbbször azonban az iskolai kommunikáció során tudom felhasználni a mai napig.

Hogy telnek egy coach napjai?

A tanulás és felkészülés jellemzi napjaim. Szeretném magamból a legtöbbet kihozni, tehát sokat tanulok
még most is. Sok a háttérmunka is, hisz kell a reklám, láthatónak kell lenned a közösségi médiában, és be
kell jutnod az emberek tudatalattijába. E-maileket írok és alkotok – minden alkalommal, amikor egy új ötlet
merül fel, az agyam az körül forog – összeállítom a lehetőségeket, számolok. Ha már van egy
képem, és megvalósíthatónak ítélem az ötletet, elkezdek dolgozni rajta. Papírra vetem, és elkészítem az
ütemtervet. Szeretek határidőket szabni magamnak – különben halogatom a projektet, anyaként azonban
korlátozottak a lehetőségeim.

A legtöbb munkámat reggel végzem – akár számítógépen, akár couching-on. Ezután leginkább a családra és az otthonra koncentrálok. Ha az iskolában nehezebb dolgunk van, az néha lehúz, és aztán nehezebb alkotni. Ez egy jelzés számomra, hogy nem veszem félvállról ezt a területet, és dolgoznom kell rajta. Ahogy említettem, folyamatosan tanulnom és dolgoznom kell magamon.

Mit jelent a belső utazás számodra?

Az Utazás volt az első terápiám, amit jelenléti formában végeztem. Ez a kedvencem, mivel sokat segített a szülés utáni depresszióm alatt. Érzékeny, gyönyörű, érzelmekkel teli terápia. Csodálatos látni, hogyan változnak az emberek a terápia során. Mégis voltak évek, amikor nem követtem az utat – nekem is volt egy időszakom, amikor „nem voltam hajlandó” hallgatni az emberekre. Annál csodálatosabb volt újra megtapasztalni. Nem fogom elfelejteni ezt az érzést, a szünet utáni első terápiás ülésem alatt. Ez beindította a testemet, és teljesen megváltoztatta az energiámat.

Hogy lehet kliensekkel és gyerekekkel foglalkozni?

Az ügyfélkör változatos. Egyes ügyfelek nyitottabbak, és könnyebb velük dolgozni. Sok ügyfél hatalmas
elvárásokkal érkezik – ami nem jó. Minden ügyféllel egyéni szinten dolgozom, és minden ügyfél egy külön
egyéniség. Van, akinek csak egy alkalomra van szüksége, és van, akinek évekbe telik, mire végigmegy a
változás minden szintjén. Mindig Monk jut eszembe, amikor ezt a mondatot hallom. 🙂

A gyerekek csodálatosak. Ők sokkal nyitottabbak és „megértőbbek” – úgy értem, hamarabb elengedik a dolgokat, és nem foglalkoznak velük többet. Én azonban kevesebbet dolgozom velük – a legtöbbször, a gyerekekkel kapcsolatos problémák esetében is, a szülőkkel kell együtt dolgozni. A gyerekek többnyire a
másolataik. Ha például azt mondod egy gyereknek, hogy valaki meghalt és a mennybe ment – tényként
fogják elfogadni. Előfordulhat, hogy szomorúak lesznek, de hamar tudják, hogy el kell engedniük a bánatot, és folytatniuk kell az életet. Ha azonban nagy szomorúságot éreznek a környezetük miatt, és mindenki jojó-baba-beszédben beszél hozzájuk, mégis elvárják tőlük, hogy gyászoljanak, akkor tükrözni fogják a környezetüket, vagy inkább a környezetük elvárásait. Ezt hívják kollektív tudatosságnak. Ugyanez igaz egy kevésbé katasztrofális jelenetben, mint a válás. Ha a szülők nyugodtak, és észszerűen mindenben egyetértenek, akkor a gyerek is. De ha a szülők veszekednek, vagy esetleg anya depressziós lesz, akkor azt a gyerek is ellesi – vagy visszahúzódik magába, vagy éppen ellenkezőleg, gondot okoz, hogy észrevegyék a „sírását” – helló, itt vagyok és fáj.

Mit gondolsz a mostani iskolák elvárásairól és a tanulási nehézségekről?

Ez az a kérdés, ami engem nagyon foglalkoztat jelenleg, és nem a legjobb értelemben. Csalódtam a
mai iskolarendszerben, pedig nem nagy elvárásokkal indultam ennek az időszaknak – igazából nincsenek is elvárásaim. Az a benyomásom, hogy egyes tanárok azt szeretnék, ha az elsős tanulók már egy 18 éves tudásával és szokásaival rendelkeznének, de probléma van azokkal a tanulókkal is, akik azzal a tudással kezdenek, hogy már tudnak olvasni és írni. Tudom, hogy ez olyan, mintha ellentmondanék magamnak, de a gyakorlatban ez a tapasztalatom. A híres Cobra 11 sorozat szavaival élve – a tempó őrületes. Nem tudom, máshol hogy van ez, de itt, Pozsonyban már vagy egy hónap után használnak osztályzatokat. Azonnal feljebb szaladnak az osztályzatok, és nincs dicséret a kis eredményekért, a 3-asok és a 4-esek csak úgy repülnek. A betűk leírása, majd az olvasás sebessége az elsősöknek is nehézséget okoz.
Olyan, mintha a tanár megfeledkezne arról, hogy nem minden gyermek (ember) egyforma, és így a tanulási képességük is más és más. Csakhogy itt a másságot negatívan értékelik. A gyerekeket a tanárok azonnal olyan szavakkal illetik, amik negatív előtaggal kezdődnek. A környékemen alig ismerek olyan szülőt, akinek még nem kellett pszichológusnál járnia a gyerekeivel – amellett, hogy a gyerek jó képességű, csak nem passzol bele a „normális” tanuló frenetikus kategóriájába a tanár részéről.

A gyerekek, akikről beszélek átélték a korona időszakot – akár óvodások , vagy kezdő diákok, ezt nem
szabad elfelejtenünk. Az iskolai szokásaik és szocializációjuk bonyolultabb volt. Ami azonban a leginkább megdöbbent, az a tanárok teljes közömbössége a rájuk bízott gyerekek
megismerése iránt. Ugyanakkor tekintélyt jelentenek a gyerekek számára, és nagy hatással vannak a
viselkedésükre, és az iskolához – a tanuláshoz – való viszonyukra. Ismerek mosolygós tanulókat, akiket a tanár motivál, és bizalomra ösztönöz, azonban sajnos több olyan esetet ismerek, amikor a tanár nem tesz erőfeszítést arra, hogy megismerje a tanítványait, a tanulók félelemmel
és bizalmatlansággal mennek az iskolába.

A pozitív pszichológia elsajátításához már különböző módszerek, könyvek, tréningek,
képzések állnak rendelkezésre. De az a tapasztalatom, hogy a tanárok még az alapvető gyermekpszichológiai ismereteket sem ismerik.

Mit vársz az élettől?

Ahogy írtam – nincsenek elvárásaim. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tűzök ki célokat – bár kellett idő, hogy megértsem ez az egyik legfontosabb dolog számomra. Tehát vannak céljaim – mindig csak kis célok. Ezt a korona vírus ideje alatt tanultam meg. Nagy álmaim voltak, és már jó úton haladtam a megvalósításuk felé, amikor jött a korona, és minden összeomlott. A kisebb célokat könnyebb elérni, és könnyebb létrehozni. Azért mondom azt, hogy, létrehozni – mert sokat dolgozom energiákkal és kérdésekkel.

A jövőképem tehát az, hogy a gyermekeim önállóbbak legyenek, és így több időt tudok majd a tréningekre
és a terápiákra fordítani. Jelenleg van három projektem, amin dolgozom, hogy jövőre elkezdhessem – de
ez még titok :). Mindenképpen szeretnék továbbra is coachként, korrepetitorként és terapeutaként
dolgozni, és itt kell megemlítenem a korrepetálást – ez nemrégiben merült fel számomra lehetséges útként, mivel mindig is érdekes iránynak találtam. Már létrehoztam egy kétnapos képzést nőknek, amin idén dolgoztam, és most szeretném elindítani – de a megfelelő lehetőség még nem érkezett el hozzá.

Szóval mit várok? Egyszerűen felteszem magamnak a kérdést – Mi lehetséges számomra itt és most? Aztán én csak a megfelelő hullámra (válaszra) várok – az mindig jönni fog. A mi döntésünkön múlik, hogy élünk-e vele.

Végezetül van egy jó hírem is mindenki számára – minden 7 másodpercben lehetőségünk van dönteni.

Köszönöm a lehetőséget az interjúra.