Távoktatás: egyedül nem megy

Az elmúlt napokban a legtöbb család napi rutinja teljesen felborult. A hétfőtől péntekig oviba, suliba, munkába, ide-oda járást felváltotta az otthontanulás, a lehetőség szerinti otthoni munka. A távoktatásra szinte pillanatok alatt kellett átállni pedagógusoknak, szülőknek, tanulóknak. Olyan ez, mintha az ábécét pár nap alatt szeretnénk megtanítani egy elsősnek. Az online oktatási platformok gőzerővel beindultak Magyarországon is, nálunk is. Több csoporthoz magam is csatlakoztam, és az elmúlt napokban megtapasztaltam, hogy ugyanazokkal a kérdésekkel, felvetésekkel, nehézségekkel, túlkapásokkal küszködünk a határon innen és túl is. Persze rengeteg inspiráló példával is találkoztam, amiért nagyon hálás vagyok a kiváló, kreatív kollégáknak.

A mi családunkban az online oktatás több szinten valósul meg, ezért egészen közelről tudom megfigyelni, tanulmányozni, mindkét oldalról: szülőként és pedagógusként egyaránt. Az eredményessége jóval később lesz mérhető, az online teszteken túl, elképzelhető az is, hogy a valós állapotot majd csak a következő tanévben tudjuk feltérképezni. Helyzet van, a szükség szülte. Ezt el kell fogadni, és ehhez igazodni. Azt is, hogy minden iskolai szinten másképpen realizálható az online vagy távoktatás.

Legidősebb gyermekem egyetemista, számukra nem gond az „e-learning“, tanul, dolgozik, visszaküldi stb. Az egyetemisták hozzászoktak, rutinjuk van benne. Az egyik nap már ő maga nehezményezte, hogy az adott oktató már két hete nem küldött semmit (!). Középső gyermekem az idén érettségizne, náluk sincs gond az információs csatornák használatával, ahogy a felső tagozatosok esetében sem. Ők ügyesen csoportokat hoznak kézre, segítik egymást, kommunikálnak, együtt gondolkoznak. Ez mindenképp pozitív. Lányom alsó tagozatos, neki a feladatokat a tanító néni üzenet formájában küldi, ő pedig szépen megoldja, megtanulja. Amit nem tud, abban segítséget kér. Az alsó tagozatos korosztály igényli legjobban a szülői segítséget, ezt tanítóként is megerősíthetem. Az otthon tanulást így látom szülőként.

Igyekszünk egy normális rutint kialakítani, ami többé-kevésbé sikerül is. Naponta dolgozunk rajta. A délelőtti tanulás mellett ebédet főzök, délután egy órát biciklizünk a falun kívül, van egy saját kis útvonalunk, amelyen lovak mellett haladunk el. Természetesen megállunk, hogy Vica a kedvencét meg tudja simogatni. Üvegszem (így nevezte el), ahogy meglátja őt, odajön a kerítéshez és kidugja a fejét. Az ilyen egyszerű dolgoknak lehet örülni. A lovakat mindig szerette, tegnap este pedig nagy erőkkel kereste egy régi lovas könyvét, amit újra akart olvasni (bónusz olvasás óra), készített egy lovas rajzot (képzőművészet), a tesi óra a napi bringázás mellett rollerozás és hintázás az udvaron. Ha netán az idő rosszabbra fordulna, elővesszük a Xbox Kinect-et, az még aranytartalék. Közös rendrakás, közös sütés (munkára nevelés és képzőművészet itt is kombinálható, lásd a képen) és persze mesenézés (a Cápamesét már kívülről fújjuk). Engedem őt játszani Minecraftot, fejlesztő játéknak is megfelel, meg amúgy sem most fogom neki tiltani a kütyühasználatot, mikor a digitális oktatás forradalma zajlik a szemünk előtt.

Anyaként így élem meg ezt az újfajta helyzetet, és pedagógusként szerencsés helyzetben vagyok, hogy otthon lehetek. Azonban elég sok szülő, eladóktól kezdve az egészségügyben dolgozókig napi 8-12 órában dolgozni jár, mert nem tud otthonról dolgozni. Közülük rengeteget otthon 2-3 kisgyerek vár. Az ilyen szülő egy hosszú nap után, ami a fizikai megterhelés mellett lelkileg is kimerítő, nem tudja a gyermekével megtanítani azt, amit mi a délelőtti (ún. mentálisan legélénkebb, legfrissebb befogadó órákban szoktunk tanítani az iskolában). Most főleg a kisebbekre, az alsó tagozatosokra gondolok, akiknek a szülői segítségre leginkább szükségük van a tanulásban.

Pedagógusként nekem második osztályom van, és a szülői együttműködés nélkül lehetetlen lenne a gyerekekkel tanulni. Pénteken kiosztottam a feladatokat, bejelöltem az olvasni- és írnivalót, a matematikai feladatokat. Csináltam egy messenger csoportot, ott tudjuk megbeszélni a szülőkkel, hogy hogyan haladnak a tanulással. Naponta rakok fel a tananyaggal kapcsolatos videókat, érdekességeket. Vannak azonban olyan családok, akiket sajnos ilyen módon nem tudok elérni, mert nincs internet-hozzáférésük, rosszabb esetben telefonjuk sem. Velük (az ő szüleikkel) telefonon tartom a kapcsolatot, így tudjuk átbeszélni, mit sikerült megoldani, átvenni, elolvasni. Akinek nincs telefonja, annak csak üzenni tudok az ismerősén keresztül.

Számomra nagyon megerősítő hallani, hogy az osztályom tanulói haladnak előre, és szeretnek dolgozni, tanulni. Remélem ez így marad, amíg a helyzet megoldódik. Ezen kívül keresem a további lehetőségeket, hogyan tudnék még segíteni. A tanítványaimtól annyit kértem plussz tevékenységként, hogy esténként pár mondatban foglalják össze a napjukat, írják le hogy, mit olvastak aznap (aki ismer tudja, hogy ez a mániám), majd rajzolják le a kedvenc tevékenységüket, és a közös csoportba töltsék fel. Ezt önállóan is meg tudják csinálni, segítség talán eleinte a fényképezéshez kell, de a gyerekek ebbe is pikk-pakk belejönnek.

Természetesen én is beszállok a buliba, hiszen egy csapat vagyunk. Tegnap én kezdtem meg a virtuális naplót. Így tudunk egymásról, és egy kicsit együtt is lehetünk egyelőre online, de bízom benne, hogy mielőbb igazából is. Mert a tanítványaim nagyon hiányoznak.

Kitartást és türelmet, elegendő empátiát és normalitást kívánok mindenkinek. Egy óriási virtuális öleléssel, és egy húsbavágó idézettel kívánok mindenkinek szép napokat, örömteli együtt tanulást: