Automatikus ajándékozás
Amióta anyuka vagyok, szinte naponta találkozom az ajándékozás fogalmával. Jó esetben azért, mert szeretem elajándékozni a fiam jó minőségű játékait és ruháit, amire már nincs szüksége. A leggyakrabban mégis azzal találom szembe magam, hogy egy rokon, ismerős, barát vagy családtag a fiam kezébe nyom egy kis édességet vagy egy miniatűr autót…
Ecce homo! Emlékszem, mikor még a szívem alatt hordtam a fiam, határozottan kijelentettem, hogy én biztosan nem fogom a gyerekemet elkényeztetni. Mondanom sem kell, én voltam az az anyuka, aki az újszülöttnek rögtön mindent megvett volna. Babzsák, zenélős hintaszék, a legszebb cumisüveg… Látni a kicsi fiú csillogó szemeit és boldogságát, leírhatatlan, még akkor is, ha tudom, nem a tárgyi ajándékoktól boldog egy csecsemő. Szerencsére a férjem elég sokszor emlékeztetett a saját kijelentésemre, így végül, néhány felesleges ajándék után beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Próbáltam megfejteni utólag, hogy mi ez a fura, kényszeres érzés bennem, de csakis egy dologra tudtam következtetni.
A szeretet egy eddig olyan ismeretlen terepére érkeztem, amelyen nem tudtam egyenesen megállni. Túláradt bennem, elárasztotta a sejtjeim, és végül jól kifolyt a kezeim közül. Nemcsak a szeretet, a kontroll is.
Néhány hónappal később azonban már sokkal ügyesebben lavíroztam ezen a terepen, majd szépen lassan visszatértem a régi elveimhez, miszerint ajándékot születésnapra, névnapra, karácsonyra kap a gyerek. Ezen kívül, ha az egyik szememet becsukom, akkor a vérvétel vagy oltás alkalmával jöhet egy-egy apróság. Naivan azt hittem, ezzel majd ügyesen kivédek mindent, csakhogy, megfeledkeztem a nagyszülőkről, rokonokról, barátokról, akik csupa jóindulattal, de mindig szeretnék a gyerekemet meglepni valami kis kedvességgel, ha látogatóba jönnek. Hiába mondom, hogy ne tegyék, a válasz mindig ugyanaz: Ugyan már, ez csak apróság!
Esettanulmány Minden évben meglátogatnak minket az olasz rokonaink és megajándékoznak minket egy kis figyelmességgel. A legutóbb egy szuper társasjátékot kapott tőlük a fiam. Néhány héttel később azonban úgy hozta a sors, hogy rövid időn belül ismét találkoztunk az olasz rokonokkal. Még a küszöböt se lépték át, a fiam rögtön meg is kérdezte tőlük, hogy most milyen játékot hoztak. Bár ők, többgyerekes családként, csak legyintettek és nevettek az egészen, a fiam szemébe könnyek gyűltek.
Ilyen egyszerű a képlet, gondoltam. Az ajándékozás nagyon könnyen képes egy automatikus gépezetté változni. Olyan gépezetté, amelyhez nincs hozzáférésünk.
A legtöbbször azért, mert ott vannak, a “csak úgy” ajándékok: mert rég láttuk az unokát, mert mi még nem hoztunk soha semmit (hazugság!), ez csak egy kis csoki, ez csak egy filléres kisautó, ez nem is került pénzbe és társaik. Ha az ember állandóan résen van és minden erejével próbálja kivédeni ezeket, csak hogy a gyerekét ne szoktassa hozzá az állandó jutalmazáshoz, akkor ebbe igenis bele lehet fáradni. Ráadásul ki lesz az igazán szőrösszívű családtag, aki mindent szabályozni próbál? Mind tudjuk.
Fejtörés – avagy, mit tehetünk? Elsősorban szőrösszívű szörnynek kell lenni. Jó, nem szörnynek, de a szülőnek kősziklává kell változnia, és nem engedni abból, amit eltervezett. Megesik, hogy nem sikerül, becsúszik itt-ott egy kis ajándék, csoki, ropi, édesség, viszont ilyenkor igyekezzünk visszatérni a következetességhez. A gyerekek ugyanis nagyon okosak és rögtön kiszagolják, ha valamilyen úton-módon megpuhítható az ember. A második, hogy az összes rokon, ismerős, barát, családtag számára ugyanazt mantrázzuk: társasjáték, fejlesztő játék és ruhanemű jöhet, de csak akkor, ha ünnep van. S a legfontosabb! Minden egyes alkalommal magyarázzuk el a gyereknek, hogy most rögtön miért nem kaphatja meg az adott játékot a játékboltban. Ha pityeregni fog miatta, akkor pityeregjen, mi addig is igyekezzünk átbeszélni vele a dolgot. Hogy miért nem jár minden automatikusan. Hogy mit jelent a várakozás, mit jelent a türelem. Mit jelent a pénz. (Nyilván az egyéves még nem fogja érteni, de a hároméves nyelvén el lehet már ezeket magyarázni.)
Küszöbön az advent, a várakozás időszaka. Tökéletes alkalom arra, hogy mindezt a gyakorlatba is átültessük. Igen, pont most, amikor az üzletek pocairól csorog a sok csokival és ajándékkal kitömött adventi naptár. Valahogy pont itt és most kellene megerősíteni magunkat abban, hogy a gyerekeinknek is megmutassuk, mértéket lehet tartani. Nem kell mindenből sok. Sőt! Idén legyen elég egy darab kisebb, csokis naptár. A többit, amit a család, a barátok, a rokonok szeretnének hozni, vigyék olyan helyre, ahol nélkülöznek, ahol szükség van rá.
Tegyünk azért, hogy az ajándékozás esszenciája ne vesszen el és váljon automatikussá. Annak, aki ad, tényleg nagyobb boldogsága, öröme legyen benne, mint annak, aki fogadja. Ami pedig a gyerekeket illeti, ők a legkisebb, papírból készült apróságnak is képesek örülni. Csak mi, felnőttek rontjuk el őket.
Vagy tévedek?
A cikk megjelenése a Kisebbségi Kulturális alap Támogatásával valósult meg a 23-244-00170 projekt keretében.
A kiemelt kép forrása: Freepik
