Az ember emocionális lény – írja a gyermekpszichológus

(írta: Érsek Szilvia, fordította: Veress Anita)

Képzeljük csak el az életet öröm, szeretet, szomorúság, harag, elégedettség, és együttérzés nélkül. Milyen lenne? Ha a világon nem léteznének érzelmek, csak üresség lenne bennünk. Sőt, az sem tudnánk, hogy érezhetünk egyáltalán valahogy.

Most képzelje el a szituációt, hogy rossz napja van. A főnöke hihetetlen sok munkával bízta meg, ráadásul visszavonta a szabadságát, amit már egy hónapja betervezett, és amire nagyon vágyott. Az ebédszünetben véleménykülönbség miatt konfliktusba kerül a kolléganőjével, akit amúgy sem szeret. Mérgesen és dühösen megy haza. Miután kinyitja az ajtót, örül, hogy egy szerető férj várja otthon, akinek szeretné elmesélni a nap eseményeit: szüksége van arra, hogy kibeszélje magából a rossz érzéseket, és megértést vár tőle. Erre ő ezt mondja: „Édesem, a munkahelyi problémákat ne hozd haza. Itt mindannyian boldogok vagyunk.” Biztosan azt gondolja, hogy ez az életkép abszurd. Lehetséges, hogy igen, de hogy érezné magát?

Most képzeljen el egy másik helyzetet. Négy éves fiának rossz napja van, mert rosszul aludt az éjjel, ráadásul a reggeli rohanás közben leöntötte magát kakaóval. A kocsiban vitáznak a táblagép miatt, amit nem akar neki odaadni, és a helyzet tetőfokaként sírásba kezd a fiú kicsi húga, és ön az összes figyelmét a kislány felé irányítja. A fiú megérkezik az óvodába, láthatóan ingerlékeny, és haragszik. Nem is kapcsolódik be a közös legózásba. Az óvó néni azonban úgy tesz, mintha semmi sem történne, és hozzáteszi: „Petike, itt nem haragszunk. Itt mindannyian boldogok vagyunk.” Abszurd ugye? Sajnos, nem. Gondoljon bele, hogy érezte magát a fia? Mit tanult meg ebből a helyzetből?

Mindjárt több dolgot is megtanult, főleg, ha a helyzet többször megismétlődik:

• azt, hogy hogyan érzem magam, nem fontos,
• senki sem érdeklődik a valódi érzéseim felől,
• nem oszthatom meg senkivel az érzéseimet, mert nem érezhetek így,
• haragudni rossz dolog,
• mindig boldognak kell lennem,
• a felnőttek félnek az erős érzelmektől.

A gyerekek kritika nélkül átveszik a felnőttek véleményét. Ha arra tanítjuk őket, hogy az érzések kifejezése rossz és kellemetlen, akkor nem fogják őket kifejezni.

A témát egy javaslattal folytatjuk: egy héten keresztül figyelje meg és szóban fejezze ki gyermeke érzéseit, majd jegyezze meg, hogy mi történik. Egyszerű a dolog. Konstatálja, mit lát a gyermek érzéseiből: „Szomorú vagy. Úgy látom, haragszol. Biztosan csalódtál. Boldog vagy. Büszke vagy magadra.” Próbálja ki bármiféle előítélet, kétség, és elvárás nélkül, csak kövesse, hogy mi történik. Biztosan megfordult magában a kérdés, ugyan mi értelme van megjegyezi és kifejezni a gyerek érzéseit. Hát akkor nézzünk csak utána: a gyerekek még nem rendelkeznek annyi tapasztalattal az érzések terén, mint mi felnőttek, ami azt jelenti, hogy néha éppen az adott helyzetben élik meg először az érzést, és tudatosítaniuk kell, milyen is az az érzés. Ebben segíthet a javasolt módszer.

Különböző okok miatt néhány gyermek nem képes különbséget tenni az érzések között – a jól és rosszul érzem magam szavakat használják. Ez alapján nehezen tudjuk megítélni, mit is éreznek igazán.

Azzal, hogy az érzésüket megnevezzük, azaz hangosan kimondjuk, megértést fejezünk ki az iránt, ahogy ők érzik magukat, és így egy üzenetet kapnak tőlünk: látom, hogy szomorú / mérges vagy, és ez teljesen rendben van, ez normális. Azzal, hogy nevet adok az érzésnek, csökkentem annak intenzitását, és így jobban elviselhetővé válik a gyerek számára. Gyermekkorban és felnőttkorban is a legtöbb pszichikai nehézség éppen az érzések túlzott kifejezésével, vagy azok elnyomásával van összefüggésben.

Ezzel a módszerrel természetesen a gyerek megtanulja, hogy:

• fontos, hogyan érzem magam,
• nem vagyok egyedül az érzéseimmel,
• az anyukámat érdekli, hogyan is érzem magam valójában,
• megoszthatom velük az érzéseimet, irányítanak engem,
• lehetnek erős érzéseim is,
• haragudni normális dolog,
• a felnőttek képesek kezelni az erős érzéseimet, nem félnek tőlük, és akkor is mellettem állnak.

Egy kérdés, melyen érdemes elgondolkodni: a mi családunkban hogy van ez? Fontos, hogy a felnőtt családtagok ne féljenek megnevezni az érzéseiket. Ne védekezzenek az érzések kifejezése ellen, ugyanis az ember alapvetően emocionális lény.