Az „Új Kolumbusz”

Minden gyermek nagy felfedező. Megfigyeli az embereket, a tárgyakat, a jelenségeket, kipakolja a cipős szekrényt, a konyhakredencet, darabokra szedi/rágja a játékokat (vagy bármit, ami éppen kéznél van), mindent megkóstol, megfog, kíváncsisága szinte kielégíthetetlen. Akkor vajon hová tűnik ez a nagyfokú érdeklődés? Miért válnak az iskolás gyerekek motiválatlanná, számítógépfüggővé, gyenge tanulóvá, „rosszá”? Egyáltalán, mi takar az utóbbi?

Kisgyermekes anyukaként sok mindent hallok babakocsizás, játszóterezés, látogatások alkalmával. Nem tetszik, amikor egy óvónő azt mondja a szülőtől való elválás utáni percekben síró kisfiúnak, hogy: „Ne sírj, mert különben nem jön érted az apukád!” Vagy ha pedagógusok egymás közt ilyesmin sopánkodnak: „Pistike szülei túl liberálisak, mindent elmagyaráznak neki, aztán állandóan kérdezget ahelyett, hogy csöndben dolgozna, mint a többiek.” Amikor a szülők akkor tartanak jónak egy gyermeket, ha az szép csendben ül egy helyen, patyolat tiszta ruhában, lehetőleg „fejlesztő” TV-műsort vagy DVD-t bámulva. Az a bizonyos rossz pedig futkározik, elesik, beleugrik az összes pocsolyába, szétszereli a játékautót (elvégre tudni szeretné, mi van benne), esetleg kérdéseket tesz fel.

Vegyük már észre: mi, felnőttek öljük ki gyermekeinkben a világ megismerésének vágyát, úgy, ahogy azt velünk is tették annak idején. Rendreutasítással, fegyelmezéssel, ignoranciával, a bizalom megvonásával. Aztán csodálkozunk, ha a gyermek egyre kevésbé lelkes, bezárkózik, pedig csupán alkalmazkodik az elvárásokhoz. Nem azt mondom, hogy nem kellenek határok, nem kell rend. Szabályok nyilván szükségesek a gyerek-felnőtt viszonyban is, de csak akkor működnek, ha mindkét fél betartja őket. A kölcsönös tisztelet pedig ennek a folyamatnak eredményeképp előbb-utóbb megérkezik.

Nagyon büszke lehetnék magamra, ha mindezt én találtam volna ki, csakhogy előttem már megtették sokkal okosabb emberek. A címben jelzett „Új Kolumbusz” is közéjük tartozott, aki a gyermeki lélek felfedezőjeként nemzetközi elismerést vívott ki magának. Maria Montessori néven született az olasz Chiaravalle községben 1870-ben. Fiatal korától komoly érdeklődést mutatott a természettudományok iránt, ezért szülei műszaki középiskolába, majd a műegyetemre íratták. Kitartásának és céltudatosságának köszönhetően elérte, hogy Olaszországban első nőként bejusson az orvosi egyetemre, majd 25 éves korában sikeresen el is végezze azt. Tudományos érdeklődése kisvártatva a pedagógia felé fordult, ugyanis más kutatók eredményeire alapozva arra jutott, hogy az értelmi fogyatékosnak nyilvánított gyerekek megfelelő pedagógiai módszerrel fejleszthetők, sőt, akár be is hozhatják kortársaikat. Módszerét később egészséges gyerekeken is kipróbálta, és velük is kiemelkedő sikereket ért el. Alternatív iskolákat – gyermekházakat alapított, olaszországi és nemzetközi tanfolyamokon képezte ki a leendő tanárokat, egészen 1952-ben bekövetkezett haláláig.

Maria Montessori nevelési elvei a tudományos pedagógia és az orvostudomány alapvető ismereteinek összehangolásával születtek, a gyermek fejlődését véve alapul. Úgy tartotta, hogy minden életkorban másra fogékony a gyermek, és ezeket az érzékeny időszakokat kihasználva tartós tudást lehet szerezni. Neki köszönhetjük a felismerést, hogy nem a gyermeknek kell az iskolai környezethez idomulnia, hanem a berendezésnek kell olyannak lennie, hogy a gyermek egyedül, biztonságosan használhassa őket – kezdve a kicsi székektől, padoktól, az alacsonyan fekvő polcokon át a gyermeki kézbe való eszközökig. A módszer lényege – biztonságos és motiváló környezetben – hagyni a gyermeket önállóan felfedezni a világot, játszva tanulni minél több érzékszerv bevonásával és az önkorrekció lehetőségével. Ebben nyújtanak segítséget a Montessori-eszközök. További alapelv, hogy erkölcsi nevelés helyett életszerű körülményeket kell biztosítani, hiszen tapasztalatszerzés és -feldolgozás közben kialakulnak a gyermekek belső normái, tisztázódik bennük a jó és a rossz fogalma, végül pedig olyan saját értékrendet alakítanak ki, mellyel azonosulni tudnak, és melyet önként fognak követni. A tanárok itt inkább irányítók – feladatuk a megfigyelés, tanácsadás, finom korrekció és a motiváló környezet kialakítása.

A fentiekből adódóan a Montessori-intézmények mindennapjaihoz tartozik a kerti munka, a kézműveskedés, a sütés-főzés is. Jellemző rájuk a vegyes életkorú csoportok kialakítása, melyekben a kisebbek tanulhatnak a nagyoktól, akik magyarázás közben megszilárdítják saját tudásukat és fejlesztik kommunikációs készségeiket. A gyerekek megtanulnak együtt dolgozni, megbecsülni és értékelni saját magukat és egymást. Ezekben az intézményekben a foglalkozásokon csendgyakorlatokat is tartanak, melyek segítenek megnyugtatni a felpörgött idegrendszert és elmélyülni az adott feladatban (pl. egy harang nesztelen körbeadása kézről-kézre vagy különböző tárgyak hangtalan áthelyezése a teremben).

A koncepció célja, hogy a gyerekekből érzelmileg is érett, toleráns, kritikusan gondolkodó, kreatív, dolgos és független felnőttek váljanak, akik képesek megtalálni helyüket a világban és kiteljesíteni önmagukat. Hagyjuk hát gyermekeinket felfedezni, de ne feledjük: feltétlen szeretet nélkül az egész semmit sem ér!

A cikk írója Gálffy Hodosy Marianna.

Kép forrása http://www.ourshorelinecommunity.org/1e8e00-montessori-teaching-materials-quick-shopping.