Benjamin, a szerencse fia

2016 október 18.-a, kedd. 10 óra 15 perc. Először hallottam felsírni. Mindig is szerencsés embernek tartottam magam, de most tudom csak igazán valóban az vagyok.Írásom életem legfontosabb és egyben legnehezebb részét mutatja be. Az első női betegségi jelektől, a meddőségen át, a lombik programon keresztül az anyává válásomig. Az előítéletek, a pozitív és negatív tapasztalatok és tanácsok, a támogatások, a lehúzások, valamint a szerelem mely csak erősebb lett a harcok miatt. És a célba érést, mely a szülővé válás. Hálás vagyok, mert egy álom vált valóra. Egy igazi angyal született.

Kislány korom óta arra vágytam, hogy édesanya legyek. Maximalizmusom pedig mindig tökéletes anya szerepet képzelt el magamnak. Ma nem tudom, hogy létezik-e ilyen szerep. Létezik odaadó, törődő, mindenre képes anyaszerep, de tökéletes anyának „csak” a gyerekeink látnak. És ez a csak pont elég számomra. Mert bizony van, hogy úgy érzed kiborulsz, nem bírod, nem tudod mi a baj, mit jelent a sírás, vajon fáj valamije, miért nem alszik, miért nem eszik, fáj a hasa, lázas, és te nem tudsz rájönni. De az idő tényleg segít az összeszokásban, aztán már minden kis mozdulatot érteni fogsz.

Anya lettem. Hihetetlen… Hihetetlen számomra, hiszen két éve – mindössze 23 évesen- még megannyi orvos meddőnek diagnosztizált.

Meddőség

Milyen negatív szó. Maga a szó rettentően szívbeölő. Az emberben rossz érzést keltő, szomorúságot okozó szó. „A meddőség elsősorban azt jelenti, hogy egy személy biológiailag képtelen hozzájárulni a fogamzás folyamatához. A meddő szó vonatkozhat azon nők állapotára is, akik képtelenek végigvinni egy terhességet a szülésig.”[1] Mikor először ezt a szót említette a velem szemben ülő orvos azt hittem kinyílik alattam a föld és a szívem szétszakad. Ma már tudom a meddőségnek a pozitív jelentését is.

Az én történetem

2014 októberében erős alhasi görcsök gyötörtek menstruáció idején. Kezelőorvosom hasi ultrahangra küldött, ahol egyből petefészekcisztákat találtak mindkét petefészkemen. A nőgyógyászati ultrahang ezt csak megerősítette azzal a ténnyel, hogy endometriózis áll a ciszták mögött és azonnal el kell távolítani mindkét petefészkemről a 6 és 4 centiméteres cisztákat. „Az endometriosisban a méhet bélelő szövettípus a méhen kívül, leggyakrabban a petevezetőben, a petefészek falában, vagy a kismedencét bélelő szövetekben ágyazódik be. Ritkán az endometrium a kismedencét is elhagyhatja. A szokásos menstruációs ciklus során a méhnyálkahártya a nemi hormonok hatására megvastagodik és felkészül egy lehetséges terhesség befogadására. Ha nem alakul ki terhesség, csökken a hormonszint, emiatt a méh megvastagodott nyálkahártyája lelökődik. A folyamat során a nyálkahártya a hüvelyen keresztül, vérzés kíséretében havonta távozik. Amikor méhnyálkahártya szövet kerül a méhen kívülre, akkor – hasonlóan a méhben található nyálkahártyákra, vagyis a hormonokra érzékenyen – havonta megvastagodik, azután vérzés kíséretében lelökődik. Mivel azonban a vér nem tud a szervezetből távozni, felszaporodik a zárt testüregekben, és a környező szöveteket ingerli. A szervezetben felgyülemlő vér ciszták kialakulásához vezethet. A ciszták a későbbiekben hegszövetet és összenövéseket eredményezhetnek, azaz a kismedencében található szervek falai összehegesedhetnek. Ez a folyamat fájdalmas; a fájdalom különösen a menstruáció ideje alatt fokozódik. A hegek és összenövések meddőséghez vezethetnek. A betegség kiváltó okát, jelenleg még nem ismerjük pontosan.”[2]

Másnap már Pozsonyban konzultáltunk az operációról, harmadnap pedig befeküdtem és elvégezték a műtétet. Fájdalmas volt, szenvedtem. Annyira gyorsan történt minden, hogy még félni se volt időm. Talán jobb is így, hogy nem tudtam túl sok mindent erről a betegségről akkor még. Varratszedésnél különféle vitaminokat tanácsoltak szedni, amit persze be is szereztünk, és nagy lelkesedéssel szedtem is. Hittem benne hogy segít. A műtét utáni kötelező harmadik havi kontrollon újra cisztát találtak az egyik petefészkemen. A nagysága ekkor még nem volt akkora, hogy újra kés alá kéne feküdnöm. Elkeseredtünk, hogy hogy ilyen gyorsan visszajött, és nő az akkor már megcsonkított petefészkemen. Ekkor említette először a nőgyógyászom, hogy erre a betegségre a legjobb gyógyszer a terhesség. Mivel várandóság és a szoptatás ideje alatt nincs havi ciklus, így a petefészkek megpihennek és esélyes, hogy a ”megérdemelt” pihenés után kihal a betegség. Kicsit meg is rökönyödtünk párommal – igaz, hogy akkor már öt éve éltünk együtt-, mert a gyermekvállalást még halogattuk mindketten. Beszéltünk róla sokszor, de még nem terveztük az akkori jövőnkben. Persze ez után a kijelentés után sokat gondolkoztunk rajta, és eldöntöttük, hogy miután kiszedem a második adag gyógyszeres kúrám – ami három hónapig tartott- belevágunk a babaprojektbe. Nehéz volt ez az időszak, mivel senkinek nem beszéltünk róla, csak egymásnak sírtunk- főleg én-.  Azzal a tudattal éltem, hogy ott az a fene ciszta a petefészkemen és mi lesz akkor, ha a következő menstruációm után újra rakódik rá, és újra és újra… És a legközelebbi ellenőrzésen már ismét olyan nagy lesz, hogy ki kell szedni megint… Szerencsénkre a gyógyszeres kezelés megfékezte a növekedését valamennyire, de eltüntetni nem tüntette el.  Eltelt majdnem egy év ezzel a harccal. Mindent kipróbáltunk. Más táplálkozási szokások, a gyógynövényes kúrákon át a természetgyógyászig. Nem segített semmi.

Szeptemberben már újra Pozsonyban kapom magam, ahol a második operációról beszélünk. Akkor tudatosult bennem, hogy ez már tényleg komoly, mikor a főorvos a legnehezebb fokú endometriózusú nők közé sorolt. Azok közé, akiknek folyamatosan eszi fel az úgy nevezett daganat a petefészkeit. A műtét előtti konzultáción tényeket tártak elém. Ha egy éven belül nem sikerül teherbe esnem nem lesz belőlem semmi gén, ugyanis felmondják a petefészkeim, mivel a betegség felőrli azokat. Így nem lesz több petém.  Nehezebb volt a műtét után felépülni, de párom tartotta bennem a lelket, hogy tudjam miért csináljuk. Hogy van cél előttünk. Mindent nagyon borúsan láttam. Elkeseredtem, hogy egész kicsi koromtól a babáimmal törődtem, pelenkáztam, kocsiztattam, etettem őket. Most pedig szívem egyik legnagyobb vágya talán sose sikerülhet. Ennyire csőd vagyok. Nem így gondoltam arra, hogy anya legyek. Majd befejezem az egyetemet, lesz egy szolid esküvőnk, jó állás amit szeretek, aztán hipp-hopp mikor megálmodom jöhet is a baba…De a nagy könyvben nem ez volt megírva nekünk. A legnagyobb harcosok kapják a legnehezebb csatákat.

Lombik

A második sikeresnek mondható műtétem után az orvosom javasolta, hogy menjünk el konzultálni egy centrumba, ami asszisztált reprodukcióval foglalkozik. Nagyon megijedtem, hogy ilyen súlyos a helyzetem 24 évesen. Ismertünk párokat akiknek sikeresen záródott az ilyen centrumokkal az együttműködés, sok jó tanácsot kaptunk és biztatást is. De ott volt az internet… A sok rossz vélemény, negatív tapasztalatok és csalódások amiket mások átéltek. Gondoltam: hát ez vár ránk is, harc, végtelen harc?

A centrumban megállapították, hogy valóban sürgős a helyzetem. Adtak egy kis időt emészteni a dolgokat, dönteni hogyan tovább. Közben megcsinálták a kötelező kivizsgálásokat nálam és páromnál- Petinél- is. Féltünk. Főleg a csalódástól. Nem beszéltünk senkinek róla mikor ráléptünk erre az útra. Január 20-án pedig élesben belevágtunk. Mikor már ott voltam, teljes megnyugvással a szívemben tudtam, hogy sikerülni fog, bíznom kell, és teljes szívemmel bíztam is. Tíz napig szúrtam magamnak hasba a stimuláló injekciókat. Aztán megtörtént a peteleszívás. Ott feküdtem 4 másik nővel a szobán, akik ugyanúgy bíztak. Míg nekik 15, 10, 8 és 12 petét szívtak le, nekem mindössze 4-et sikerült. A főorvos bíztatott, hogy higyjem el, ez az én petefészkeimből csoda. Hazaérve padlón voltam. Valami rossz érzés járt bennem. A legnagyobb szerencsém Peti volt ezekben a rossz pillanatokban. Mindig fel tudott szedni a földről, még ha hasonló érzékenyen élte ő is meg, de ő volt a biztos támasz. Tudta mikor kell békén hagyni, mikor elterelni a figyelmet, mikor vállat nyújtani a síráshoz és mikor csak erősen fogni a kezem szó nélkül. Minden vérvételre, ultrahangra elkísért.  Folyamatosan olvasott, tájékozódott. Mindig ott volt,tudta, hogy szükségem van rá. Egy erős támasz volt nekem. A leszívás estéjén feküdtem az ágyban nézve a plafont és próbáltam szugerálni a kis petéimet, hogy érjetek, erősek legyetek és szépen osztódjatok embrióvá. Bíztattam őket és persze magam is. Másnap hívtuk a labort, ekkor derült ki a 4-ből mennyi osztódott. Kettő.  Mivel CSAK kettő, másnapra hívtak is be, visszaültetésre. Csak kettő? Hiszen az kettő kicsi embrió. Két kis élet. Mindkettőt kértük vissza, így nagyobb esélyt adva, de vállalva a rizikót. Ezután következett a hosszú tíz nap az első vérvételig. Végig tudtam, hogy egy baba biztosan velem van. Beszélgettem vele, énekeltem neki, és bíztattam, hogy maradjon velünk, mert nagyon várunk rá és hogy nagyon jó helye lesz nálunk. A tizedik napon rögtön vérvétel után hívott a centrumból a nővérke, megijedtem, hiszen kettőkor kellett volna hívni az eredményért, és még csak 11 óra volt. Félve vettem fel a telefont. „Marika, Ön várandós. Nem bírtam ki és rögtön hívtam.” – hangzott el a telefonba. Elcsukló hangon, csak azt tudtam mondani KÖSZÖNÖM. Még Petinek se tudtam kinyögni a telefonba, hogy mi van, csak sírtam. Ő pedig azt hitte negatív az eredmény és nyugtatott. Csak pár perc után szedtem össze magam, hogy kijöjjön a számon: pozitív, sikerült. Egy embrió tapadt meg. ELSŐRE. Egy embrió, vagyis egy baba. Úgy néztem erre, hogy a másik csöppség az életét adta, hogy a testvére olyan erős tudjon lenni, hogy sikerüljön jól megkapaszkodnia ott bent, hogy megérkezhessen hozzánk.

Családunk nagyon megijedve állt a lombik kezeléshez. Amit valahol meg is értek. A mi szüleink még nem abban az időben éltek, mikor ez nyílt dolog volt. Féltettek minket a csalódástól, a stressztől, a rengeteg beavatkozás új volt nekik. És valahogy nem bírták felfogni, hogy nincs más lehetőség. Mintha ez egy rossz dolog lett volna. Egy este szüleim elkeseredett sírását hallva elmagyaráztam, hogy higyjék el, boldog vagyok, hogy ezt választottuk- ekkor még csak az injekciózás szakaszában voltunk-. Örültem, mert hónapokkal előtte készítettem a szervezetem, az elmém arra a nagy dologra ami előttem áll. Lélekben készültem a várandóság örömeire, elképzeltem milyen pocakom lesz, hogy mondjuk el majd másoknak. Készítettem az egészségem és a testem, hogy tökéletes legyen a kisbabámnak. Az ételekkel, a sporttal, a vitaminokkal. Hiszen hány olyan nő van aki pár hónaposan tudja meg, hogy várandós és addig egészségtelen életet élt. Nálam ez nem így volt. Tudatosan készültem. Ekkor láttam, hogy végre megértették, hogy ettől jobb felkészülést nem is kaphat a leendő unokájuk. Változott a nézetük. A lombik nem volt már a szemükben a „rossz”, amit az egyetlen kicsi lányuknak át kell élni.

9 hónap

A pozitív vérvétel után lelkem megnyugvásaként kb. 50 otthon elvégezhető terhességi tesztet csináltam, minden másnap egyet. Hihetetlen jó volt látni, ahogy jelenik meg a két csík. Máig őrzöm a teszteket a szekrényben. Napról napra jöttek ki rajtam a várandóság testi és lelki jelei. Mindenen meghatódtam és sírtam. Valamint rengeteget aludtam az első trimeszterben. Kívánóság és rosszullétek szerencsére nem voltak. Életem eddigi legjobb 9 hónapját éltem meg Benivel a pocakomban. Petivel volt egy közös rituálénk minden héten szerdán olvastuk mi történik az éppen aktuális héten a pocakban, mikor mi fejlődik, beszélgettünk hozzá, és el sem tudtuk képzelni milyen lesz. Kire fog hasonlítani, lesz e haja majd ha megszületik, stb. Nagyon szerettem az egyre gömbölyödő pocakom, imádtam a kismama rucikat, melyek olyan gyönyörűen kihangsúlyozták a növekvő hasimat. Persze az aggodalomból nem volt hiány. Folyamatosan aggódtunk az összes havi vizsgálat előtt, de szerencsére mindig minden rendben volt. Amilyen nehéz volt odáig az út, olyan gyönyörű 9 hónapot éltünk meg. El is felejtettük azt, hogy a terhesség segít legyőzni a betegségem. Benjamin olyan erős, hogy kiöli belőlem a rosszat és meggyógyítja anyát, talán esélyt is adva, hogy a jövőben már ne kelljen ilyen utat megjárnunk a kistestvére miatt.

Szülés

Az egészségügyi előzményeim miatt az orvosok kizárták, hogy természetes úton szüljek. Csakis a császármetszés jöhet szóba. Kicsit összetörtem, de pár nap alatt felfogtam, hogy a baba és az én egészsége a lényeg. Nem az, hogy majd leintenek akik megtudják, hogy császárral szültem. „Hisz az nem is igazi szülés” – mondják sokan. Hát köszönöm szépen. Valóban más-más a két szülés. Nem értem, miért nézik le azokat a nőket, akik császárosok. Nagyon nehéz a felépülés. Nem is olyan leányálom, ahogy elképzeli az ember. Ébren vagy szülés közben, igaz nem látod mi történik épp veled, de elképzeled és ez pont elég. Bevallom nagyon rosszul viseltem a szülést.  Folyton a szemem előtt volt, hogy vajon most mit csinálnak velem és a babával mi van. Gyorsan történt mindent, 10 perc után hallottam felsírni a kisfiam. Nem volt bennem az a hirtelen eláradó szeretet öröm és könnyáradat. Csak megnyugvás, hihetetlen megnyugvás hiába az előtte történő kellemetlen percek. Mivel én még a műtőben voltam apukának volt lehetősége Benjamint először a kezébe fogni, és az első fontosnak tartott kontaktust kialakítani vele. Ekkor – amiről még én nem tudtam- a gyerekorvos Down szindróma jelét ”állapított meg” Beninél. Hogy miért? Kisfiunk mindkét tenyerén egy teljes csík van, lezárt, nincs megszakadva. Ez a pedig gyakran down szindrómásoknál van. Közölte ezt ridegen, semmi együttérzéssel az orvos. Nem is tudom elképzelni mit érezhetett Peti. Először látta a várva várt fiát, és az a pillanat, melynek  örömmel kellett volna telni átfordult. Minden genetikai eredményünk jó volt. Nem értettük mi történik. Kitoltak a műtőből végig a folyosón, Peti jött mellettem, nyugtatott, hogy minden rendben, a pici szép és jól van. Ez nagyon kellett a lelkemnek, mert nem tudtam róla semmit, csak hogy mekkorának született. Nagyon vártam, hogy a szobára hozzák és végre érezzem őt. Aztán pont olyan ridegen közölte velem is az orvos ezt a tényt. Benjamin gyönyörű baba volt, semmi jelét nem mutatta a szindrómnak. A törletekkel rohant Peti Pozsonyba egy genetikai ügyeletre, ahol biztosan meg tudják állapítani valóban beteg-e. Szakadt az eső aznap. Féltettem, hogy milyen állapotban vezethet, miközben én tudtam, hogy Down szindrómának nyoma sincs Benjaminnál. Ezt a másnapi eredmények igazolták is. 100%-ban egészséges gyermekünk van. Rengeteg stresszet megelőzhettünk volna, ha tudjuk, hogy az a bizonyos egy csík örökölhető. Beni nemcsak a szeme szürkeségét hanem az egy csíkját is örökölte apukámtól. Különleges kisfiam van. A világon az egészséges emberek közül mindössze 1%-nak van egy teljes lezárt csík mindkét tenyéren. Mindig is tudtam, hogy egy csoda fog hozzánk érkezni. Ezért is kapta ezt a nevet, hiszen a Benjamin név jelentése a szerencse fia.

Az első hat hét

A szülésre való felkészülés, izgulás és várakozás elfelejteti felkészíteni az anyukát arra az időszakra ami utána vár. Az összeszokás időszaka, az a bizonyos első hat hét. Nekem sokat segített volna, ha erre a nehéz időszakra is felkészít valaki. Az internet tele van negatív írásokkal e téren. Miszerint most aludd ki magad, mert utána sokáig nem fogod tudni. Vagy már nem lesztek a pároddal sose úgy el, mint a kisbaba érkezése előtt. Legtöbbet személyesen én azt kaptam meg, hogy folyton csak sírni fog és úgyse lesz időd magadra nemhogy az egyetem befejezésére. Ilyenkor én nagy pajzsot tettem magam elé és próbáltam kizárni ezeket a kéretlen „jó” tanácsokat. Mert a rózsaszín felhők közt úszva azt gondoltam ez csak felfogás kérdése, velünk ez úgy se történik meg, hisz mindent elolvastam, tudom, hogy fontos a napirend ehhez kötöm majd magam és velünk nem történik meg. Se depresszió se kialvatlanság se semmi rossz. Hisz a baba csak enni fog és aludni. Már miért ne lenne időm másra? Mosolyogva írom ezt, hiszen most is az ölemben tartom a kisfiam miközben a másik kezemmel pötyögök a billentyűzeten. Ezekre az első hetekre úgy gondolom nincs olyan könyv ami segít. Csak az idő és ti. Ti hárman, a családotok.

„Ha az első hetekben a baba születése után csak egymásra figyelünk, nem sürgetünk semmit, ha hagyunk rá időt, hogy igazán megismerjük a babát, ha testközelben maradhat, igény szerint szoptatjuk, ha nem akarunk most semmit gyorsan elérni, csak ráérősen dédelgetjük, barátkozunk egymással, hamarosan ő is nyugodtabb lesz, és mi is magabiztosabbak leszünk. Észrevesszük, hogy van rendszer az életünkben, magától ki tud alakulni. Képesek leszünk alkalmazkodni és a baba is egyre inkább képessé válik ugyanerre. Nem azért, mert megtanítottuk neki, hanem azért, mert megért rá. És van még egy fantasztikus hozadéka ennek: ha adunk, ha fontosak számunkra az ő igényei, amíg kicsi és magatehetetlen, ha empatikusak vagyunk, ő maga is ilyenné válik, együttérzővé, az ő számára is fontosak lesznek a mi igényeink. Mi is megérezzük, ha ránk van szüksége és ő is viszont. Fantasztikus kötelék ez, amit izomból nem lehet megépíteni, csak szívizomból megy.”[3]

Megváltozott test és lélek

A családunk eddig kéttagú volt. Ketten éltünk egymásért, mindent együtt csináltunk. Azonos ízlés, azonos hobbik, legjobb barátok és a 7 éve tartó szerelem. Már csak a várva várt baba hiányzott az idillből. Valóban nehéz asszimilálódni a helyzetbe mind az apukának mind az anyukának és a babának a legnehezebb. Megérkezett egy olyan világba ahol nem ismer senkit és a szüleire van utalva, hiszen nem önálló még. Az apukának nehéz, mivel az otthon töltött első napok még nagyon újak számára, még nem töltött fél óránál többet együtt a babával. Lett egy új, ismeretlen szerepe az életben. Amiben nincs tapasztalata, se tudása. Persze a friss anyukán is átmennek ezek az érzések, de az anyai ösztön tényleg a szüléssel megszületik.

A testem megváltozott. Régen nő voltam. Csinos, sportos. Jól éreztem magam a bőrömben. Tetszettem a páromnak, büszke volt rám. Diák voltam, imádtam. Barátnő voltam, aki sok jó tanácsot ad, és meghallgat, ha kell, akihez bármikor lehet fordulni. Aztán anya lettem. Már a kórházban sem mondták a nevemet, azt mondták „anyuka, itt a babája”. Anyuka vagyok az orvosnak, a boltban, mindenhol ahová a babával megyek. Még Peti is viccesen anyának szólít néha. És sikít bennem a hiány: „Hahó! Szeretnek néha nő is lenni. Szikrázó, csinos! Szeretnék egyszerű egyetemista lenni egyszerű problémákkal! És nem egy szétszórt anya, hanem egy másik felnőtt ember, akivel lehet felnőttként beszélni!”

 Nő vagyok, anya, de nem CSAK az. Ez csak az egyik szerepem a sok közül. A legszebb. De nem az egyetlen. Viszont a kedvencem.

Nem tudok eléggé hálás lenni Istenem, hogy anyává tettél! Végtelenül köszönöm!

A cikk igaz történet.

Hegedűs Marcsi- Jelenleg ötödéves végzős a Magyar nyelv a hivatalos kommunikációban tanulmányi szakon, mely a Nyitrai Konstantin Filozófiai Egyetemen folyik. Egy mosolygós boldog baba anyukája. Realista.

Imádja a jó kávét és a Dunát minden mennyiségben. A partját, a vizét, a halait, a dunai hajózást, a víz illatát.

Írni a Duna partján a legnagyobb relax számára. Szerinte a gyerek nem akadály semmiben, épp az ellentétje a gyerek a fő motivátor. Imádja az életét és mindazt amije van.

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Medd%C5%91s%C3%A9g

[2] http://www.webbeteg.hu/cikkek/nogyogyaszat/239/az-endometriosis-es-tunetei

[3] Vida Ágnes: Kismamablog.hu

Save

Save

Save