Durica Kati – Reggeli gyertyafény

1.      Mi volt az idei éved legmeghatározóbb élménye?

Idén elveszítettem egy barátomat. Meghalt. Eltemettük. Nem tudok róla beszélni. Fáj, mar, szaggat. Talán pont ezért dolgoztam ilyen sokat. Amint elvittem a gyerekeket iskolába, óvodába, egyedül maradtam otthon a gondolataimmal, és hogy kitöltsem az űrt, az új kézirattal foglalkoztam szinte megállás nélkül. Alapos kutatómunkát végeztem, orvosokkal, kutatókkal, nőgyógyászokkal voltam kapcsolatban, szülészeti klinikák büféjében találkoztam a regényem szereplőivel. Jegyzeteltem, írtam, vázlatot készítettem, módosítottam, majd újra felállítottam a regény szerkezetét. A gondolataim fókuszáltak maradtak és amint elkalandoztak, villamoson, vezetés vagy zuhanyzás közben, visszatereltem. Kora reggel a gyerekek tízórais dobozának összeállítása előtt már dolgoztam, vagy késő este, amikor fogmosás után pizsamában feküdtem az ágyban és az elalvással próbálkoztam, kikeltem az ágyból és a laptop elé ültem. Őrült tempó volt, nekem segített. Idén szeptemberben megjelent az új regényem, Mennyit adtál érte? címmel. Napokig simogattam a védőborító nélküli neon rózsaszín táblalapot. 

2.      Mit tanultál ebben az évben? Mit tapasztaltál, ami előbbre vitt valamilyen életterületen?

Idén sok apró felismerés volt. Talán a legbanálisabb, hogy ha törődöm a testemmel, naponta fél órát tornázom és a lépésszámláló szerint napi tíz ezer lépést megteszek, akkor jobban bírom. Jobban alszom és több az energiám.   

Megtanultam terelni a gondolataimat. Egy gyásszal teli nap után este megálltam a könyvbemutatóm helyszíne előtt, az autóban átöltöztem, kisminkeltem magam, a rádióban megkerestem a legpörgősebb dalt és azt mondtam, hogy ebbe a bemutatóba beleteszem a maximumot, hogy csak az itt és mostra koncentrálok. 

Idén lett egy új otthonunk, egy csodálatos, erdő melletti helyen. Annyira jól esett egy szál farmer rövidnadrágban és pólóban flangálni napokig a nyáron, elégedettséggel töltött el, amikor a gyerekeim fára másztak, békát kergettek, mókust figyeltek. Ültünk a férjemmel a fűben, néztük a gyerekeket, térerő sem volt, hála az égnek, így a telefonunkról is megfeledkeztünk. Meleg volt és jó volt. Vacsorára a legegyszerűbb tésztát terveztük elkészíteni, fröccsöt ittunk és minden kerek volt. Ennyi. Fűben ugrált a szöcske, a gyerekeim rendben vannak, férjem mellettem. Ekkor azt éreztem, hogy minden kerek. Ez egy nagy felismerés volt. Hogy ennyi és nem kell több. 

3.      Mi ad Neked motivációt, hogy annyi életterületen helyt tudj állni?

Motivál az, ha megírok egy jelenetet, másnap újra olvasom és azt érzem, hogy működik. Ilyenkor lendületet kapok és belevetem magam a munkába. Motivál egy jó regény, amikor az elolvasása után úgy érzem, hogy tanulok, hogy új technikákat, módszereket tudok belőle elsajátítani.  

Motiválnak az olvasói levelek, a visszajelzések. A férjem biztatása. Motivál egy jó színházi előadás, amiből az utóbbi években viszonylag keveset láttam, mert a hét órai kezdés egybe esik a gyerekek fektetési idejével.

Ebben az évben gyakran éreztem azt, hogy olyan vagyok, mint egy tányérpörgető cirkuszi művész, egyensúlyozok, egy lábra állok, hogy minden tányér pörögjön. Feszes időbeosztás szerint élek, bemutató előtti órában kiscsizmát kellett venni a kinőtt helyett, februárban megvettem a repjegyeket szinte az egész évre, tudom előre, hogy melyik gyerek megy a nagymamához mikor, és azt is, hogy két átszállás után, ha egyenesen a bemutató helyszínére megyek, akkor még a taxiban kell átöltöznöm és magassarkúba bújnom. 

Az egész évben előre láttam, hogy kinek milyen programja lesz, iskolai rendezvények, sport szakkörök, ilyesmi. Tavaly szilveszterkor összeírtam a „fogadalmaimat” amik inkább elhatározások voltak, köztük az is szerepelt, hogy nem sietek sehová. Hogy időben elindulok, mosolygósan, komótosan. Ezt a brüsszeli szomszédainktól próbálom eltanulni. Amikor három évvel ezelőtt ide költöztünk, akkor csodálattal figyeltem, hogy ők nem sietnek sehová. Reggel gyertyafény mellett reggeliznek, szépen felöltözve. Nem rohanásban, pizsamára kapott kabátban viszik az iskolába a gyerekeket, hanem körbe ülik az asztalt és hosszasan beszélgetnek a reggeli közben. Az asztalon a nagymamától örökölt kancsóban tea, abból töltenek a gyerekeknek is porceláncsészébe. Az apuka egy pékségben dolgozik, az anya tanár. Amikor nálunk is ilyen a reggel, az nagy erőt ad, meghatározza az egész napomat. 

Motivál, hogy ilyen nyugalmas reggeleket tudjak megteremteni a családomnak. 

4. Hogy tudsz kikapcsolódni? Hogyan tudsz pihenni?

Szeretném az írni, hogy vannak olyan elfoglaltságok, amik kikapcsolnak, de bárhogy próbálkozom, nem megy. Sokaknak bejön a festés, rajz, kézimunka, én túl pörgős vagyok hozzá – persze lehet, hogy pont ezért lenne jó. Az olvasás lehetne a hobbi, de egy ideje nem bírok „csak úgy” olvasni, észreveszem a szerkezeti hibákat, vagy a nem reális párbeszédet, vagy épp megfigyelem és próbálom eltanulni a jó szöveg fortélyait. Szóval egy ideje jegyzetfüzettel olvasok, és a tanulás, szakmai fejlődésem részeként tekintek rá. Hasonló a helyzet a színházzal. 

Amit a legjobban szeretek, amikor tényleg felszabadult vagyok, gátlások nélkül és valóban a bőrömben érzem magam az az a helyzet, amikor a legjobb barátnőimhez átmegyek a gyerekekkel. Míg a kicsik játszanak, mi a kanapén beszélgetünk, kényelmes ruhában borozunk és nagyokat nevetünk. Ez feltölt, megnyugtat, ilyenkor kiszakadok a pörgésből. 

A hegyi túrákat nagyon szeretem, és a két nagyobbik gyerekem is már partner lenne, de az óvodás kislányunknak még nem való. Tervben van, hamarosan elkezdünk kirándulásokat szervezni, hátizsákkal, napi több legyalogolt kilométerrel, erre nagyon vágyom.

5.      Mi az amid van, és amit sosem akarsz elveszíteni, feladni?

A családom, hogy van három gyerekem, akik egészségesek. Békében élünk, együtt. Időről – időre emlékeztetem magam, hogy ez nemcsak úgy jött, hanem felépítettük, megteremtettük közösen a férjemmel. A családi béke az, amiért nap mint nap sokat teszek, hogy megmaradjon, hogy működjön, hogy a család mind az öt tagja jól érezze magát, hogy egymás hátországai legyünk.

Fotó: Lasart photography

A cikk megjelenése a Kisebbségi Kulturális alap Támogatásával valósult meg a 22-245-00715 projekt keretében.

A cikk megjelenése a Kisebbségi Kulturális alap Támogatásával valósult meg a 22-245-00715 projekt keretében.

 

 

 

 A kép forrása: wavebreakmedia_micro, Freepik