Énidő

Énidő van! Laza mozdulattal húzom be magam után a bejárati ajtót, és halkan pacsit adok magamnak, hogy íme, ilyen egy COOL anya. Nyolc óra van, a gyerekek megvacsoráztak, fürdés után néznek egy mesét, és én, a trendi, éppen tornaórára tartok. Már majdnem gratulálok saját magamnak a tökéletes munkáért, amikor hiba csúszik a gépezetbe, és az autó nem startol. Igazából betegen köhög, és a műszerfalon (mondom, hogy trendi vagyok) felvillan egy VHS kazettára hasonlító piros jel. Az első gondolatom: tuti, hogy a két napja szolgálati úton lévő férjem tehet róla, mert én tisztán emlékszem, hogy mikor utoljára én használtam, még semmi se villogott pirosan.

Pár másodperc alatt meggyőzöm magam, hogy biztosan elfelejtette lekapcsolni a lámpákat, mikor átállt vele. Fújtatok, mint egy fúria. Bojkottálni akarják az énidőmet! Megragadom a telefonomat és hívom. Most úgy megmondom neki a magamét! De mi az, hogy a hívott fél nem elérhető? Ilyen van? Ez nem is bojkott, ez puccs! Most akkor mi van? Miért nem veszi a telefont? Mindenki ellenem van?
Megpróbálom még egyszer beindítani a kis drágát, de a hangja nem szimpla köhögés, ez krupp. Megvilágosodom, de hisz bent van a házban a papa. Na, majd ő, férfi lévén, megmondja a frankót. Félénken, mint az ijedt nyuszi, közlöm vele, hogy megnézhetné az autót, mert szerintem az akku lemerült. Igazából baromira sürgetném, ő meg baromira ráérős.
Felöltözik, vállára akasztja a kistáskáját. Most ez komoly? Hát hova megyünk? Itt állok az autóval a háztól három méterre. Papa nagyon nyugodt, én meg sík ideg, és már tudom, hogy elkések. Ő látja, hogy vörös a fejem, de nem az időjárási viszontagságok miatt, mégis mosolyog, és látom rajta, hogy próbálkozik levinni alfába. Szeretném, ha az autóval foglalkozna, nem az én lelki világommal, mert mérgemben éppen arra gondolok, hogy felhívom a fiát, és válogatott szókinccsel szórom rá a véleményemet. Pár perc elteltével közli, hogy az akkumulátor lemerült. Mondom neki, persze így könnyű, előtte már én is ugyanezt megállapítottam. Hirtelen úgy érzem, hogy mindent tudok az autókról, és holnaptól a 24 órás anya szerep mellé autódiagnosztikát is vállalok.

Időközben sikerül kapcsolatba lépnem a férjemmel, és kiderül, hogy valóban tudok megállás nélkül, titkos levegővételekkel beszélni, beszélni és beszélni. A Föld nevű bolygóra visszaránt az a mondata, hogy a lámpák automatikusan lekapcsolnak, ergo neki semmi köze a lemerült akkuhoz. Jól van, elismerem, hogy ez az automatikus funkció feltűnt már többször is, de mentségemre szolgáljon, miután az énidőm került veszélybe, elpárolgott minden józan gondolat a fejemből. Papa, már a motorháztetőt tanulmányozva közli velem, hogy nyugodjak meg (inkább már nem számolom, hányadszor mondja, de ez a mondata minden egyes alkalommal éppen az ellenkező hatást váltja ki belőlem), és vigyem az ő kocsiját. Igazi gentlemanként elkísér a kocsijáig, miközben felhívja a figyelmem a szabályos levegővételek fontosságára. Szeretném, ha a kocsi kulcs az én kezemben lenne, akkor valószínű, hogy hamarabb beállna az ideális pulzus értékem. Miután beülök az autóba, rájövök, hogy nem látok semmit. Sötét van. Kívülről papa megkocogtatja az üveget, és közli, hogy lám pontosan az én esetemhez hasonló eshetőségek miatt, ő spórol, és mindent kikapcsol az autóján. Nincs világítás bent az autóban, oké, ügyes vagyok, kitapogatom az indítókulcs helyét. Nincs világítás a műszerfalon sem. Miután minden lehetséges gombbal megpróbálom bekapcsolni, benyúl egy kéz közvetlenül előttem, és megnyomja az egyetlen kis pöcköt, amit egész idáig manócskák bújtattak el előlem. Végre indulásra készen állok, ám kapok még pár intelmet, de én már csak az órára tudok fókuszálni, meg arra, hogy elkésem, vagyis elkéstem. Mondhatnám, hogy ritka eset, de aki ismer, tudja, hogy ellenem az univerzum mindig összeesküszik.
Egész jó járgánnyal repesztek, a kuplunggal még barátkoznunk kell, mert minden egyes induláskor hangosan felbőg a motor, máskor, ha kedvesen, érzéssel lépek rá, akkor cserbenhagy és ledöglik. Autózom úti célom felé, mikor furcsa zajra leszek figyelmes. Mielőtt azt hinném más is van az autóban, rájövök, hogy a rádió szól. Feltekerem a hangerőt, és próbálok a dallamra összpontosítani, de nem sok mindent kell értelmeznem, mert körbe- körbe, mint egy elakadt lemez, az a dal hangzik: boldog vagyok, jól érzem magam, boldog vagyok.

Negyed órás késéssel érkezem meg az esti órára, a többiek már a nyújtáson is túl vannak, én mégis boldog vagyok, jól érzem magam. A torna után üdén, és önbizalommal telve, mint egy Amazon, aki tűzön-vízen keresztül, de véghezviszi akaratát, bandukolok az autóhoz.

Már tudom, hogy sötét lesz benne, de úgy érzem, összehaverkodtunk mi már eléggé ahhoz, hogy könnyűszerrel elbánjak vele. De mi a fene? Miért nem tudom a kéziféket kiengedni. Parkoláskor behúztam, mert ismerve a szerencsém, mi van, ha pont az após autója gurul ki az útra. Amit akkor egy laza mozdulattal kivitelezni tudtam, most komoly erőfeszítést kíván, ugyanis olyan, mintha a kar beragadt volna. Próbálom a sötét autóban a kéziféket meggyőzni, hangos „lécci, lécci” közepette, hogy legyen jófiú, és menjen vissza a helyére. Incselkedem a gondolattal, hogy végül is felhúzott kézifékkel is haza érnék, csupán 14 kilométert kellene kibírnom. Ekkor azonban a kézifék jobb belátásra jut, és visszaugrik a helyére. Győzelem, indulhatok haza!

Útközben felerősítem a hangerőt az autóban, megpróbálom a lehetetlent, betenni a hatos sebességet, és miután majdnem megerőszakolom a sebváltót rájövök, hogy az a fokozat nincs benne. Erről az a tény tehet, hogy sötétségben ismerkedtem a kedvessel. Miután épségben leparkolom az autót, eszembe jut, hogy most már jó lenne megnézni, mi nyomta egész idő alatt a fenekemet. Odafelé az idő szűkössége nem tette lehetővé, hogy utána járjak, mi is nyom ott valójában. Visszafelé meg simán elfeledkeztem róla. Na, de most jött el az én időm, hogy megnézzem, mi lapul az ülésen. Nini, a papa vezetéshez használt szemüvege. Most komolyan végig rajta ültem? Mekkora szerencse, hogy pihe-puha a fenekem. Most mi lett volna, ha csontos? Belegondolni is rossz.

A cikk szerzője Sallay Erika. –  A lány a szomszédból, az arc, melyet szinte mindig mosoly keretez. Notorikus késő, de mióta van két fia, előszeretettel fogja rájuk. Könyvmoly- minden mennyiségben. Technikai antitalentum. Született szőke, elsősorban viselkedésben. Turisztika menedzsmentet végzett Nyitrán. Alkalmi nyelvoktató. Anyasági előtt, egy másik életben, egy fővárosi multicégnél dolgozott. Azóta a blúzokat laza felsőkre és mackónacira cserélte. Kedvence a sushi és a jó borok.