Nagyszülők
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Azt hiszem, kevesen vannak, akik ne ismernék József Attila költeményét, és ne folytatnák magukban automatikusan az első sorok elolvasása után. Alapiskolásként szavaltam először, akkor még egészen másként értelmezve, kisgyermekként átélve mára már kedvenc költőm versét. Felnőttként olvasva az ember belelátja saját emlékeit a sorok közé. Ezért is idéztem fel azonnal, ahogy írásnak láttam.
A következő kép, amely eszembe jut a nagyszülők szó hallatán, egy ősz hajú, szépkorú házaspár, akiknek az odaadásuk határtalan. Megszámlálhatatlan csodás emlék, szeretetteljes képek, melyek most is könnyet csalnak a szemembe. Szerencsés vagyok, hogy megtapasztalhattam azt, amit minden gyermek megérdemelne, nagyszülei békés szeretetét. Az élet nagy körforgásának első szakaszában az unoka és dédunokaszerep olyan különleges élményeket ad, melyeknek csodáira igazán csak felnőttkorban ébredünk rá, de halálunkig táplálkozhatunk belőlük. Ezek a visszaemlékezések jó esetben még évekkel később is erősítik önbizalmunkat, támogatnak a nehéz helyzetekben.
A második szakasz az, mikor már szülőként szemlélem csemetéim nagyszüleit. Akaratlanul is párhuzamokat vonok, átértékelek, még jobban megbecsülök mozzanatokat. Szerencsések a gyermekeim is, amiért megadatik nekik a nagyszüleikkel együtt töltött minőségi idő, és bízom benne, hogy szívük mélyén ugyanúgy örök boldogságforrás lesz majd egy életen át. Sajnos, a mai társadalom nagyszülőinek általános fájdalma, hogy ez az idő rettenetesen korlátolt mennyiségben áll csak rendelkezésükre. Nincs már meg a mesékből jól ismert öreganyók nyugalma, a nyugdíjas nagypapák egész napos, ráérős ügyködése. Ritka az olyan család, ahol a szülők nyugodtan vágnának bele a nyári szünetbe, számítva a nagyszülők segítségére hosszú távú gyermekfelügyelet terén. Amelyik nagyszülő nem robotol még, annak általában az egészségi állapota nem engedi, hogy jól megérdemelt nyugdíjas évei alatt pihenésének egy részét az unokáival töltse. Marad a végtelen szervezgetés, felváltott felügyelet és a „mindenkinek a lehető legjobb” időbeosztás. Persze a távközlés fejlődésével könnyebb a kapcsolattartás: valamikor el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer majd videóhívással beszélgessünk, ma pedig a fiaim vidáman integetnek képernyőn keresztül a nagyszüleiknek.
Úgy gondolom, hogy a nagyszülőkkel való kapcsolat rendkívül fontos a gyermekeknek. Sokat tanulnak belőle, fejlődnek általa. Nemcsak az alapvető emberi tiszteletből kapnak így fontos leckét, hanem a szülőkhöz képest új, mégis az ismerthez közeli világszemléletet is tanulnak. A szülők és nagyszülők közti viszonyból továbbá szinte észrevétlenül kapnak leckéket törődésből, segítségnyújtásból, s általában az elmúlással is rajtuk keresztül kerülnek először közvetlen kapcsolatba.
A nagyszülőségről igaz, még nem tudok tapasztalatból beszélni. Mivel nagyszerű példák állnak előttem, valahol mélyen már kíváncsian várom, és próbálok majd tudatosan is készülni rá. Most azonban még nagyon távolinak tűnik, mivel a gyermekeim óvodáskorúak, de mióta megszülettek, úgy repülnek az évek, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Bízom benne, hogy a jelenlegi gyermeki őszinteséget megőrizve fordulnak majd hozzám a fiaim akkor is, ha szülő válik belőlük. Ekkor igazolódik majd valójában a szemléletem helyénvalósága, így mindent igyekszem megtenni azért, hogy jóravaló szülők, majd nagyszülők váljanak belőlük. Reménykedem, hogy példamutatással magukba szívják azt a megbecsülést, amely minden nagyszülőnek kijár, hiszen a szüleik nekik köszönhetik az életet.
A cikk a Vasárnap online felületén is megjelent.
