Segítség! Dackorszak…

Jelentem, hogy hozzánk is megérkezett a „kedves” dackorszak barátunk. Eddig vígan hittem benne, hogy ez a korszak majd szépen elkerül minket, hiszen a huszonhét hónap alatt nem volt ilyen. Erre tessék, belépünk a huszonnyolcadik hónapunkba, és csak úgy becsenget a mi kis nyugodt életünkbe. Hívatlanul. Szóval a dackorszak nem kerül el minket sem. Nagy levegőt veszek, és arra gondolok, hogy majd gyorsan elmúlik. Egy-két fetrengés a játszótéren, ha a fiam nem akar hazamenni. Én pedig nyugodtan állok, nézem mikor hajlandó befejezni a gyerekem a pörgést a földön – mint akit paníroznak, komolyan.Eddig próbáltam átérezni azoknak az anyáknak a helyzetét, akiknek a csemetéjük épp lázad, és most itt vagyok én is, és csak nézek ki a fejemből, ha épp nyilvánosan ”kapja el a hiszti a gyereket”.

Vajon mit lehet tenni?

Magyarázom én neki, hogy azért megyünk haza, mert esni fog az eső, vagy azt, hogy holnap nézhet egy új részt a Mickey egér játszótere című meséből. De szerintetek érdekli őt? Most. Most. Most. A tejet azonnal adjam, abban a másodpercben, ahogy kiejti a száján, hogy tej. Elindulok kivenni a hűtőből, hogy tejet öntsek az üvegébe, ő addig óriási krokodilkönnyekkel fut hozzám, hogy „anya, miért vagy ilyen lassú”. Aztán, ha kifogy az üvegéből, mert mind megitta, akkor jön a következő zokogás. Futok, rohanok, újratöltöm. Visszaviszem, elé teszem. „Köszi, anya, túl lassú voltál, már nem kell”. Szuper.
Este hét óra, fürdésidő. Szólok, gyerünk fürödni kisfiam. Akkor hirtelen halaszthatatlan dolga akad, vagy pont a legnagyobb játszás közepén van. Várok öt percet. Majd szólok tizenötször, hogy irány a fürdőszoba. Nem jön. Megyek, kezembe veszem a dolgokat. Levetkőztetem, és még közben játszhat. A fürdőszobában sír, mert nem akar fürödni. Majd eltelik húsz másodperc, és már pancsol, hiszen imádja a vizet. Tizenöt perc pancsolás után elég lesz a móka. Kiveszem. Sír, mert nem akar kijönni.

Érti ezt valaki?

Hogy mi a legrosszabb? Látom magam benne, a hisztikben. Csak forgatom a fejem, hogy ezt tőlem örökölte. A kinézete és a természete száz százalékig az apja. Én, az anyja hordom kilenc hónapig a szívem alatt, ápolom, imádom, tanítom, nevelem, és tőlem csak egy fránya hiszti örökölhető?
A legkorábbi emlékemben, amikor 3 éves lehettem, tél volt, hullott a hó. Volt egy kis bolt pár utcára a házunktól. A szüleimmel a boltban voltunk. A sorban állás közben megpillantottam a szekrényen egy barna mackót. Fekete szemei voltak, piros bársony kantáros nadrágja. Emlékszem, hogy nagyon szép volt. Rögtön kötődést éreztem hozzá. Mutattam fel a polcra, közben húzogattam apukám kezét: „Odanézz apu, azt szeretném”. Nem volt a válasz. Sokan voltak a boltban. Nekem pedig nem tetszett, hogy az a maci nem lehet az enyém, hiszen már nevet is adtam neki: Kertészmackó. Hupsz, le a földre! Hanyatt dobtam magam, pörögtem, sikítottam. Már tudom milyen érzés ezt szülőként megélni. A mackót természetesen megkaptam. A legrégebbi barátom a Kertészmackó, máig megvan. Az első emlékem, amire az utóbbi években nem is gondoltam, szinte elfelejtettem. Egészen addig a pillanatig, amíg el nem kezdődött a földön hempergés nálunk is.
Nem tudom, hogy a dackorszak meddig tart, vagy csillapítható-e. Én személy szerint csak túlélem. A ráhagyási és a szeretgetési technikát választottam. Amikor látom, hogy igényli az ölelést és a bújást a hiszti során, leguggolok, ölelem és puszilom. Máskor látom, hogy ez az a hiszti, amit hagyni kell, hiszen a gyerkőc kifetrengi magát a földön, és elmúlik. Mert az eddigi tapasztalataim alapján mondhatom, hogy tutira elmúlik.

A napokban a férjemmel egy műsort néztünk a tv-ben. Amiben az egyik meghívott vendég ezt a mondatot mondta: „A fiam kamasz. Nehéz a kamaszokkal, épp a második dackorszakát éli.” Egymásra néztünk a férjemmel mindketten kétségbeesett arccal, és csak azt mondtuk egyszerre: „Na, ne!”