Szabad -e a szabadság?
Még két óra és véget ér az anyasági. Éjfélkor lejár az időm. Véget ér a GYES. Szülői szabadság. Szabadság. Az a három év, ami alatt a 24 órán át tartó szoptatás – pelenka – alvás körforgás után a gyermekek járni, beszélni tanultak, majd a dackorszak végeztével önálló kis ovisok lettek.
A fiam szülinapi bulijára kellene készülnöm lélekben, örülni, hogy egy családi COVID-mérsékelt buli lesz a hétvégén. Ünnepelni, nosztalgiázni, repesni az örömtől és várni az új kezdetet. Mégis sírok. Persze nincs rá okom, mert miért is lenne. Hisz lesz „rendes” munkám, még ovi is van (igaz, ki tudja hány hónapig a Covid miatt), ezt vártam az utóbbi években, hogy egyszer véget ér…
Mégis elönt a bizonytalanság, peregnek előttem az előre vetített filmkockák arról, hogyan fogok rendszerben működni, hogyan leszek jó alkalmazott, mit és kinek mikorra fogok teljesíteni, hogy kapok majd hivatalos feedbacket, meg indikátorok szerinti értékelést. Uff…
Eddigi értékeléseim mind őszinték és kendőzetlenek voltak : anya, inkább spagettit, a kirántott husid nem olyan, mint a dédié; anya, nem olyan rossz a tyepid; anya, te nem is vagy olyan rossz, ha palacsintát sütsz; anya, az nem báger, hanem keverőautó; anya, a rózsaszín szoknyához nem megy a piros felső, igazán megtanulhatnád.…
Voltak pozitívabbak is, nem tagadom: egész gyorsan kitaláltad mire gondolok; most sikerült jó Montet venned; pont eltaláltad, mire lenne kedvem; szuper, hogy végre elsőnek jöttél értem oviba…
De jöhetnél minden nap elsőnek értem az oviba, nem olyan fontos a munka. Nekem fontos, hogy első legyek. Nem kell neked annyit dolgozni.
Hm..
Miért nincsenek ennyire egyszerű megoldások? Miért bonyolítjuk mi felnőttek agyon ezt a világot?
Itt a nagy kérdés, vázolható grafikonokkal is, de ovisoknak jobb az a válasz, hogy ”mert vannak bizonyos szabályok, amelyek szerint élünk, ahogy élni kellene…..” És mondanám tovább a mondókám, de leállít egy kis göndör hercegnő: Anya, és ki mondja meg? Hisz TE döntöd el, Te meg én….
Ülök a kék pöttyös pizsamámban este a számítógép előtt, folynak a könnyeim, közben nevetek, nézem a családi fotókat. Mintha szeptember elseje lenne és iskolába kellene mennem, mint a kisdiák, aki azt mondja: anya, nem akarok iskolába menni. A legjobb tanáraim a gyermekeim, mindmáig, mindörökké. Tőlük tanultam, hogy van választás.
Vannak viszont elvárások, vannak normák, vannak társadalmi formák és modellek. Vagyunk. Hogy legyünk. Egy sorba. Beállok a sorba?! Reggel, miután elviszem őket az oviba, bekapcsolom a számítógépet és délután kikapcsolom. 8 óra munka. 8 óra pihenés. 8 óra szórakozás.
8 óra csend lesz. Mit fogok vele kezdeni? Ki zavar majd meg a nyitott Excel táblázataim közepette és kérdezi pajkosan: Anya, anya, már megint játszol a számítógépeden?
Ülök a kék pöttyös pizsamámban, már csak másfél óra az anyasági, és azon gondolkozom: mi változik holnaptól? Semmi, de mégis minden. Elvárások, még több feladat, lavírozó időbeosztás, családi logisztika. Funkció, feladat, munkahely, munkakör. A COVID úgy hozta, a pizsi alja maradhat a koncerencia-hívásokon, de talán nem ártana megfésülködni, és hozzá illő pöttyös elegáns inget venni, netán egy szép sujtás ékszert is meg rúzst… A pizsit majd úgyse látják. A pizsiben maradt az anya, az álmaival, a meg a nem mindig valósított vágyaival. Szabad a szabadság. Szabad-e a szabadság, ha lejár az anyasági szabadság?
