WOWMOM ír: Utánam a vízözön – egy teljesen átlagos nap egy anya életében

Imádnivalón aranyos gyerekeim vannak. Ennek, büszke szülőként, tudatában is vagyok, de néha azok a bizonyos határok nálunk is erősen feszegetve vannak.

Vegyük például a hétfőket, ami eleve krízisnap. Akkor ébredek általában rá, hogy bár csuda jó volt a hétvégét a nagyszülőknél tölteni, de az egész előző heti szennyes ott maradt a kosárban, a vasalni való pedig még mindig az ebédlői széken, hiába próbálom egy nagyobb terítővel álcázni. Felsóhajtok, jó hát akkor ma mosás is lesz, és majd este vasalok. Ma már muszáj, győzködöm magamat, semmi kifogás. Megcsinálod, hallod? Ahogy rakodok a mosógépbe, hallom férjem hangját a nappaliból: “Szívem, meddig leszel még a fürdőben, azt mondtad öt perc, nekem dolgoznom kell! Persze, mert ő elfelejti, hogy ha én bevonulok a fürdőszobába „öt perc és kész vagyok” kijelentés kíséretében, általában zuhanyzót sikálok, WC- t fertőtlenítek, mosógépbe rakodok, és képes vagyok úgy kijönni, hogy a fésű megérintése csak legvadabb álmaimban fordult meg a fejemben.

A nappaliba érve férjem kétségbeesett ábrázatát pillantom meg, aki igyekszik pantomim művészt megszégyenítő gesztikulációval a tudtomra adni, hogy a meetingje már rég elkezdődött. Látom a fülhallgatót a fülében, és hallom rekedtes hangját, ahogy igyekszik a konferencia többi résztvevőjét arról meggyőzni, hogy nem, nem öt perccel ezelőtt ébredt és jött rá, hogy rögtön hétfőn reggel lesz a nagyfőnökkel egy prezentációja. Két és fél év anyasági szabadságon töltött idő alatt megtanultam csendes háttérzajnak tekinteni gyerekeim hangját, mikor tudom, hogy semmi bajuk. A Kisebbik, az öt hónapos, laza nyöszörgéssel igyekszik a tudtomra adni, hogy igaz hogy vettünk neki egy iszonyúan drága hintáztató széket (nem, nem az Adamot), de már elég neki az ebből fakadó eufóriából. A Nagyobbik (két és fél éves – a nagy spekuláns és mindent megmagyarázó (tiszta apja gyerek) – próbál meggyőzni, hogy egyet, egy utolsót hadd nézzen meg a Peppa malacból. Bírom ezt a hangzavart, a Kicsi a saját nyelvén óg-móg, a Nagy a „bociszemekkelnézekrád, csak nézhessek mesét” ábrázatát veti be, csakhogy elérje célját (mondom, hogy tiszta apja).

Keresem a férjem tekintetét, de ő már elmerült egy másik világban. Mutogat, hogy hallgatassam el a gyerekeket (mint valami olasz maffiózós filmben), ami valljuk be, kivitelezhetetlen. Általában a hasonló szituációknak az a vége, hogy  ő feláll, és mély sóhajtások és fejcsóválások közepette bevonul a hálószobába, közli velem, hogy otthonról képtelenség dolgozni, és inkább be kellett volna mennie az irodába. Én maradok a helyszínen, és mint minden nap, konstatálom, hogy minél többet rakodok, annál nagyobb a rendetlenség. Annyi mindent kellene csinálnom, hogy a bőség zavara annyira megvisel, hogy muszáj felhívnom a nővérem: így hétfő reggel, mondjon már valami világi információt nekem – ki, kivel, mikor, hol.

Pár perc után mikor feltűnő a csend, gyanússá kezd válni a szituáció, gyors matematikai számítást végzek a szobában tartózkodó kiskorúak számát illetően. Ijedten veszem észre, hogy a mozgékonyabb személy meglógott. Ez kétféle szempontból se jó hír. Ad egy: vagy elindult az apja keresésére, aki ugyebár dolgozni próbál, ad kettő: sikerült valahol elbújnia, könnyíteni magán az én, „nyár eleje óta nincs pelenkánk, de néha becsúszik” gyerekemnek.

Megszólal az orgánum a hálószobából: “Szívem, (amíg szívemezik, nem lehet olyan nagy a gond) itt a Matyika, vidd ki. Megérkezek, mint valami ciklon, és igyekszem egyszerre bűnbánó és értetlen képet vágni, hogy hogyan tudott hozzá belógni a csemeténk. Mondanom se kell, mindent bevet a fiunk, s ha eddig a telekonferencia résztvevői nem hallották a családi idill hangfoszlányait, most egész biztos fülükbe jutott kisfiunk erősen szoprános hangja. Én, fiammal a hónom alatt konstatálom magamban, hogy milyen szerencsém volt, hogy az első lehetőség volt a befutó. Minden afféle kérdésemet hárít, hogy látogassuk-e meg Micimackót és barátait, akik a fürdőszobai WC csészén találták meg méltó helyüket.

Közben azon morfondírozok, hogy jó lenne kivinni a gyerekeket, mert egyértelmű, hogy energiatúltengésben szenvednek. Már épp a tettek mezejére lépnék, mikor férjem dolga végeztével közli a nagyobbik fiunkkal, hogy van egy kis ideje egy közös mókázásra. Addig anya végezheti a dolgát, mintha velem nem lehetne mókázni. Pár másodperc alatt megkezdődik a ramazúri, és erősen gondolkodnom kell, melyik a nagyobb gyerek. A pár hónapos igazi partiarc, frenetikus nevetését az egész lakásban hallani (na, jó 56 négyzetméter), hirtelen minden irányba tud fordulni, hasról hátra és vissza. Elkezd kúszni, nehogy lemaradjon akár egy szösszenetnyi momentumról is. Én állok a szoba ajtajában és csak nézem őket, muszáj nevetnem, mert annyira aranyosak így együtt. Végül a nagyobbik fiunk, „elbújok” kijelentés kíséretében kifut a nappaliból.

Mi csak állunk és nevetünk a férjemmel, aztán pár másodperc után mindkettőnknél leesik a tantusz, és gyanakodó tekintettel a keresésére sietünk. Mondjuk úgy, hogy a szag hamarabb megtalál minket, mint mi a fiunkat.  Ő angyali tekintettel néz ránk öcsike kiságyából, még a baldachint is sikerül maga köré tekernie, hogy a dolog álcázása tökéletesre sikeredjen. Ekkor már szinte biztosak vagyunk benne, milyen gaztettel állunk szemben. Kérdésemre, hogy mit csinált, nemleges választ kapok: „Nem, ő nem csinált semmi olyat, de inkább hadd maradjon még ott a kiságy sarkában csak még egy kicsit”. Játékosra fogja a helyzetet, és nyuszit meghazudtoló gyorsasággal mászik ki az ágyból egyenesen a hitvesi ágyra. Tettének ékes bizonyítékát hűen tükrözi a megfestett lepedő, takaró, baldachin. Jól látom? Jól látom! Vigyorogva néz ránk immár a szülői ágy közepén csücsülve, én pedig gyors pillantással felmérem a károkat.

Egy gazella gyorsaságát meghazudtoló módon felkapom a fiam, aki addigra nemcsak a kisöccse fekvőhelyét tette használhatatlanná, hanem a szüleiét is. Próbálom elvonszolni a harctérről a fürdőszoba rejtett bugyraiba. Ő, okos gyerek lévén, tudja, hogy most vége a mókának, próbál ellenállni. Kapálódzásának az az eredménye, hogy lábával lelöki az ablakban lévő orchideát, mely földestül kiborul előbb az ágyra, majd végül a padlón talál végső nyugalomra. A drámai hangulatot már csak az tudja fokozni, hogy reggel locsoltam és hagytam vízben állni a virágot, így most nemcsak a föld, de a víz is mindent áztat a szobában. Látom férjem arcát, vacillál a dühkitörés fokozatai közt. Úgy döntök, kezembe veszem az irányítást és elkezdek nevetni. De úgy igazából, teli torokból. Átveszi a fiam is, neki ez borzasztó mókás. Már mindenki nevet a szobában, csak öcsike elégedetlenkedik a nappaliban, mert lemarad a buliról, (mondom, hogy partiarc a gyerek). Férjem lazán konstatálja, hogy végül is mindegy, ha már úgyis mosok, és nevetni kezd velünk.

A „WOWMOM ír” rovatunk cikkének új írója Sallay Erika, kétgyermekes még mindig „nyugodt és kiegyensúlyozott” boldog családanya. Szakmáját tekintve turizmust és idegen nyelveket tanult, s amint gyermekei engedik ír egy hivatalos bemutatkozót is:) Hivatalosat nem tud, ezért akadt a mailboxban ilyen nem hivatalos, Erikás: