Tanévkezdés extrákkal
Megfogadtam, nem leszek pesszimista az idei tanévvel kapcsolatban. Sajnos, ma elolvastam a híreket. Utána muszáj volt azt is eldöntenem, realista sem leszek. Okos emberek ugyanis kiszámolták, hogy bizonyos járásokban már szeptember végén lehetnek iskolabezárások. Annak ellenére, hogy pár napja ezt még cáfolták. Természetesen naiv sem vagyok, ugyanis az elmúlt időszakban a pedagógustársadalom egyet biztosan megtanult: semmi sem biztos. Ami délelőtt elhangzik egy sajtótájékoztatón, estére már nem aktuális, esetenként a papírra egészen más kerül. Miközben ezeket a sorokat írom, a sors fintoraként, jön egy üzenet lányom iskolájából. Értesítés a megrendelt otthoni AG tesztekkel kapcsolatban, miszerint csak mini csomagot fognak kapni a gyerekek, 5 db-ot a 25 helyett. Állítólag országos szinten az igényelt teszteknek csupán az ötöde áll rendelkezésre. Ez sem tud kizökkenteni, meg is lepődtem volna, ha ez mintegy karikacsapásként ment volna meg. Oda a meglepim, de sebaj… Van automatánk, szemaforunk, változó szabályokkal, követhetetlen és irracionális megoldásokkal. Rendben, elfogatuk: a rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat kíván. De ugye van az iskolában egy nagyon is konstans dolog. Maga a gyermek. Akiért felelősek vagyunk, és akiről ennek az oktatásnak nevezett dolognak leginkább kellene szólnia. Az én tapasztalatom alapján az oktatás-nevelés képzeletbeli mérlege a mai világban, gyakran a nevelés oldalára billen meg. Rendületlenül úgy gondolom, gyerekeket, nem tananyagot tanítok. A covid előtt is, alatt is, és remélem még egyszer utána is.
Az elmúlt két évben sok olyan dolgot tapasztaltunk meg, amiben még nem volt részünk sem pedagógusként, sem szülőként. Finoman szólva a legrosszabból kellett kihozni a legjobbat, szinte minden nap. Ha arra nézek, amit a média, a politika közvetít, reálisan nézve is sötétek azok a felhők…
Marad tehát egyetlen befutóként, az optizmizmus. A negyedik évet kezdem meg az osztályommal, és rengeteg új tervem van, amit ebben az évben is meg fogunk valósítani. Sok dolgot tanulunk majd meg közösen, jókat játszunk és alkotunk majd. Erre fókuszálok, és nem hagyom magam kizökkenteni. Van amire van hatásunk, van, amire nem bírunk befolyással. A hozzáállásunk pedig csakis rajtunk múlik.
Egyetlen zárógondolatot szeretnék megosztani a végére a szülőkkel. A nyáron egy továbbképzésen voltam, ahol az egyik előadó a jólléttel foglalkozott. Konkrétan, amire rácsodálkoztam, a pedagógus jóllétével. A tanító, tanár, lelki egészségével. Azt, hogy a gyerekeket megviselte a hirtelen jött online oktatás, a magány az elszigetelődés, senki nem vitatja. Az online zaklatások témáját sokat boncolgattam magam is, tanulmányok, felmérések készültek róla hazai és nemzetközi szinten is. Azt viszont, hogy nekünk pedagógusoknak is mennyire megterhelő volt ez az időszak, azt a társadalom többsége nem akarta tudomásul venni. Ezen semmi meglepő nincs, tisztában vagyunk a társadalmi megbecsülésünkkel. De ahogy az ELTE pszichológusát hallgattam, rájöttem, hosszú távon garantált a kiégés, ha nem vesszük figyelembe, mi is emberből vagyunk. Felméréseket, grafikonokat mutatott mennyi negatív hozadéka volt a tanároknál is az online oktatásnak. Miközben sorolta az okokat és a következményeket, csak nagyokat bólogattunk a kollégákkal. Nekem már az is fura volt, hogy egyáltalán mi is számítunk, a mi lelki és testi egészségünk. És igenis számít! Higgyék el, igaz a mondás: Boldog gyereket csak boldog ember tud nevelni.
Öröm, boldogság, nevetés nélkül pedig nem tudom elképzelni az iskolát. Meg nem is akarom.
„Javíthatatlanul optimista vagyok, bár az élet pesszimizmusra szeretne tanítani, de nem hagyom magam.” (Vekerdy Tamás)
