Anya, a Nyitnikék, az nem is munka!

A játék
               
A játék.
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen – életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap – óriás aranypénz –
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.

Ez a Kosztolányi vers jutott eszembe, arról a párbeszédről, amelyet a lányommal folytattam. Történt ugyanis, hogy egy vasárnap reggel, kettecskén, beugrottunk egy dunaszerdahelyi hipermarketbe, ahol vásároltunk ezt-azt. Mikor a pénztárakhoz értünk, megörültem,mivel az egyikben egy volt kolléganőmet pillantottam meg. Természetesen hozzá sorakoztunk be, és váltottunk pár mondatot. Az autóhoz menet Vica konstatálta, milyen kedves volt a pénztáros néni, és kíváncsi volt rá, honnan ismerem. Mondtam neki, hogy együtt dolgoztunk, ugyanis ő egy napközis tanító néni. Erre, a csupán kilenc évével, elkezdte magyarázni, milyen nehéz lehet neki, az iskolai munka után még máshol is dolgozni.

Hogyan lehetséges ez egyáltalán?

A legegyszerűbb módon szerettem volna megmagyarázni (bár egy tanulmányt is megérne a kérdése megválaszolása), hogy neki pont olyan ez a munka, mint nekem a Nyitnikék. A fejlesztő foglalkozásokon aktívan részt vett, otthon gyakran besegített a segédanyagok gyártásában, tehát erre jó rálátása van. Mármint, hogy Anya is dolgozik az iskolán kívül. Nyáron tábort is vezettünk, különórára is járnak hozzám, úgyhogy büszkén kihúztam magam: engem is lehet csodálni! Legnagyobb megdöbbenésemre csak legyintett egyet:
– Nyitnikék? Az nem munka!
– Nem? – kérdeztem vissza. – Az csak játék! Hiszen tudod.- válaszolt.

Elgondolkodtam. Egész nap ezen töprengtem. Kemény iskolai év van mögöttem, ősszel új munkahelyen kezdtem a munkát az első osztállyal, amely mellett öt csoport gyerekkel dolgoztam hetente, iskolára készülve, játékosan, de mégis tudatosan fejlesztve készségeiket. Vicát sok foglalkozásra magammal hordtam, komoly segítségem volt. Nem erőltettem, szerette ezeket az órákat, nem beszélve arról, hogy hetente járhatott játszóházba „dolgozni”. Otthon is berendezett egy osztályt a maciknak, babáknak, mint egyszer régen az anyukája is. Most, az iskolai év vége felé közeledve, ahogy befejeződtek a foglalkozások, lassan a tanév is, a legtöbb pedagógus (magamat is beleértve) elfáradt. Ahogy a gyerekek is. Ez természetes, hiszen az iskolában a tanuláson kívül még temérdek dologban kell helytállniuk (műsorok, versenyek). De a lányom véleménye felvillanyozott, hiszen a koncepcióm a Nyitnikékre, az „iskolásdi” volt, vagyis magát a tanulási folyamatot szerettem volna játékba ágyazni a
játékpedagógia módszerei mentén. Tehát, amikor iskolásdit játszottam, magam is játszottam. Ennyire egyszerű! Ha kislányom ezt szűrte le ebből az évből, nekem ez a legjobb visszajelzés.

“…nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!”

Sokat készültem késő esténként az iskolai óráimra, mellette a Nyitnikékre, gyakran lelkiismeret-furdalással. Amikor befejeződtek a foglalkozások, a gyerekek Vicával együtt nagyon sajnálták. Én meg a legjobban, mivel annyira szívemhez nőttek, mind a csoportok, mind a kicsik. Annak viszont
örülök, hogy kinyílt a szemem: A Nyitnikék tényleg nem munka, hanem játék. Nekem is, és ez így van jól.