Pszichológus rovata: Az iskolai jegyekről
Mostanában egyre több kritikát hallok vagy olvasok az iskolai értékelésről. Nemrég például a SME.SK-n is szóba került a téma. A jegyek feleslegesek, a jegyek stresszelik a tanulókat. Mire jók egyáltalán az iskolai jegyek?
Az iskolai osztályzat elsősorban visszajelzésként szolgál. Képzeljük el, hogy meg szeretnénk tanulni célba dobni. Szorgalmasan dobáljuk is a labdákat a cél irányába, csakhogy soha nem tudjuk meg, hogy eltaláltuk-e, vagy sem. Így hogyan győződjünk meg arról, hogy javult-e a teljesítményünk? A hasonlatból kiindulva persze mondhatnánk, hogy ez még nem indokolja a jegyek létezését. Visszajelzést adhatnánk úgy is, hogy „tízből kétszer találtad el a céltáblát”, „két hibát vétettél a tollbamondásban” esetleg „ötből három példát számoltál ki helyesen a dolgozatban”. Nos, vannak iskolák, ahol pontosan így zajlik az osztályozás. Eltörölték év közben a jegyeket, helyettük pontokkal, százalékokkal adnak visszajelzést a tanulók teljesítményéről.
Tegyük a szívünkre a kezünket. Mit szólnánk, ha gyermekünk azzal jönne haza, hogy kettes lett a felmérője? Mit szólnánk, ha azt mondaná, nyolcvan százalékra teljesített? Miért nem egyes lett? Miért nem száz – esetleg kilencvenöt százalékra írta? Akármilyen visszajelzést is kapunk gyermekünk előmeneteléről, valamivel mindig elégedetlenek lehetünk. És ha nem mi vagyunk elégedetlenek, elégedetlenkedik majd a nagyszülő, vagy a szomszéd, vagy a boltosnéni. Valahogy ennyire erősen bennünk van a „tökéletesség” iránti vágy, pedig ha belegondolunk, annak idején mi magunk sem tudtunk mindent jelesre. Csemeténknek mégis bőven van alkalma megtanulni azt, hogy maximumnál kevesebb pontot kapni rosszat jelent. Esetleg szidást, esetleg még rosszabbat. Személyiségén múlik, hogy rettegni kezd-e, vagy megpróbál úgy csinálni, mintha nem érdekelné az értékelés (esetleg mindkettő együtt). Ebből a szemszögből nézve teljesen mindegy, hogy a „rossz” jegytől fél-e gyermekünk, vagy attól, hogy túl kevés pontot gyűjt. Marcus Aureliusnak tulajdonítják a gondolatot, mely szerint tulajdonképpen nem maga a külső jelenség nyugtalanít bennünket, hanem a róla alkotott elképzelésünk. Valahogy így lehetnek a gyerekek a jegyekkel is.
Nem szeretném, hogy bárki is azt a következtetést vonja le, hogy akkor tesszük a legtöbbet gyermekünkért, ha egyáltalán nem foglalkozunk iskolai előmenetelével. Annak a fontosságát szerettem volna kiemelni, hogy reális elvárásaink legyenek. Ahelyett, hogy a sokszor elérhetetlen „legjobb” értékelést várjuk, próbáljunk valós, elérhető célokat kitűzni. Ne egy hipotetikus legjobb teljesítményhez mérjük gyermekünk tudását, hanem hasonlítsuk őt a saját képességeihez. Megtanult-e az adott tantárgyból annyit, amennyit máskor is meg szokott? Megtett-e minden tőle telhetőt azért, hogy elsajátítsa az adott anyagot? Nagyon kevés az olyan tanuló, aki valóban egyforma jól teljesít minden tárgyból. Vegyük figyelembe gyermekünk érdeklődési körét, erős és gyenge oldalait és ezeknek tudatában örvendjünk vagy biggyesszük ajkunkat a hazahozott jegyek fölött. De ha lehet, inkább egyáltalán ne biggyesszük. Inkább mondjuk el őszintén, de tapintatosan, ha csalódottak vagyunk. És próbáljunk gyermekünkkel közösen megoldást találni.
Képek forrása: http://chevalnc.com/blog/report-card-independence-high-school-top-marks-good-job-patriots/
