Bennünket is vertek, mégis lett belőlünk ember!

Ha a szülői feladatokról beszélünk annyira sablonosan tökéletes mintákat festünk magunkról! Mindig türelmes, kedves, ápolt, odaadó, verseket szavaló, éneklő anyukákról szerzünk tudomást, pedig az igazság merőben más!

Néhány hete kislányommal, egy játszóházban töltöttük a délutánt. Miközben az én félénk lányom messziről kémlelte a gyerekek forgatagát, felfigyeltem két kisfiúra.

A testvérek valószínűleg kétpetéjű ikrek lehettek, mert szinte ugyanolyan súlyú és magasságúak voltak. Az anyuka kicsit túlsúlyos, az apuka viszont fele az anyukának és a gyerekeknek is. Feltűnő jelenség volt a család, hiszen bárhova is mentek, ott hamarosan menekülésbe kezdtek a többiek. Ugyanis a srácok agresszívak voltak. Döbbenetes látványt nyújtott a két öt év körüli fiú, akik nyilvános helyen is elveszítik önkontrolljukat, de ijesztőbb az anyuka volt, aki két kezével a két gyereket rángatta, csapkodta.

Barátnőimmel gyakran beszélgetünk arról, hogy kinek milyen esetben járna, vagy járt már el a keze, és csapott a gyermeke kezére, popsijára. Andi, aki két gyerek anyukája könnyeivel küszködve mesélte: ,,Kislányom kezelhetetlenül irigy és agresszív a testvérével szemben is. Szó szerint terrorizálja a bátyját. Ám a szép szó nem segített, mondhattam bármit, aztán eljutottam arra a pontra, hogy rácsaptam a fenekére. Azután viszont már nem csak a lányom sírt, hanem én is.” Ez a lány, pontosabban már anyuka különben mintája az odaadó anyáknak. Imádja a gyerekeit, sokszor csodálom a kitartását, de ő is ember.

Visszatérve a két fiú esetére, talán az a legrosszabb, hogy szerintem a gyerekek azért voltak kezelhetetlenek, mert a szülők következetlenek. Először figyelmeztették őket, hogy ha nem hagyják abba a verekedést, hazaviszik őket. De ez eredménytelen fenyegetésnek bizonyult – vajon miért-, de apa csak nem vitte őket az öltöző felé. Aztán középre állt, és megpróbálta elvenni a játékot, amin veszekedtek. Persze feladta, a játékot birtokló gyerekek tovább civakodtak. Végül jött az agresszív csapás, ami szintén teljesen hidegen hagyta a srácokat. Körülbelül egy órán keresztül figyeltem a család zajos, eseményekben gazdag délutánját, és az első fél órában még hadakoztak a szülők, de az utolsóban már csak hagyták, hogy szó szerint agyba-főbe verje egymást a két kiskorú. Fáradtak és kimerültek voltak, s bár elsősorban nekik kellene másképp viselkedniük, azért sajnáltam is őket.

Általában szégyenkeznek azok a szülők, akik elveszítik önmegtartóztató erejüket, és az agresszív módszerekig jutnak. Nagyon sajnálom azt az anyukát, aki tördeli az ujjait, és magyarázkodik, hogy akkor egyszer miért tette! De ha őszintén kellene a témáról vallani, elmondhatnánk, hogy szinte mindannyian kaptunk a szüleinktől. A szerencsésebbek csak néhányszor, de bizony vannak, akik minden apróságért érezték a szülők tenyerét. A tudatalattinkban ott él ez a fajta megoldás. Mi, akik ma már szülőkké cseperedtünk, azt hozzuk magunkkal, amiben felnőttünk. Ha agresszív a gyerek, mi is azzá válunk! Ha sír a kicsi, mi is hangosan kiálltunk! Valamiért mi is indulatokkal reagálunk a változásokra, a kimerültségre, a kétségbeesésre.

Attól, hogy született egy gyermekünk, még nem válunk azonnal tökéletes anyává, apává. Sajnos nagyon egyszerűen ítélkezünk mások felett, és tituláljuk az anyukákat és apukákat jónak, vagy rossznak. Pedig csak tehetetlenek!

De szögezzük le! Semmi sem egyszerűbb, mint rácsapni a gyerekre! Soha nem tartom jó megoldásnak, hogy egy kisgyermeket bárki bántalmazzon! Van megoldás mindenre, csak keresni kell!

Válasszunk egy kicsit nehezebb utat, mégpedig gondolkodjunk reálisan. Lássuk be, ha rendszeresen verni fogom a gyerekem, lehet a félelem miatt elhallgat, csillapodik, de egy életen át sebzett lesz a lelke, mert akiben megbízott, bántotta.

Néhány jó tanács: ha nagyon verekedni támadna kedvünk, legyen kéznél egy vánkos, rángassuk meg az autókormányt, ne a gyereket!

Végül pedig, ha kimerültek vagyunk mi magunk, természetesen a kicsi is hamarabb kihoz bennünket a béketűrésből.

Tapasztalatom azt mutatja, ha én már azt érzem, hogy tele a pohár, nem vagyok rest segítséget kérni a gyermekmegőrzéshez. Bizony olyankor elvonulok, nem takarítok, hanem kikapcsolódom. Barátnőkkel vagyok, kimozdulok. Mikorra haza érkezem újra türelmesebb vagyok, és azok a dolgok, amelyek néhány órával azelőtt kihoztak a sodromból, egyszerre megoldódnak maguktól.

Van, hogy a körülményeink meggátolják, hogy egy időre elvonuljunk, akkor pedig hatalmas önuralommal legyünk a pillanatban, a jelenben és mérlegeljünk. Tudom lehetetlen minden helyzetben uralkodni az ösztöneinken, egy gyerekkorban tanult szülői mintát sem könnyű legyőzni, de ha néha sikerül, azzal már legyünk elégedettek. Magunkkal, a helytállásunkkal.

Szívszorító történetek helyett hadd meséljem el a legaranyosabbat, amit valaha megértem: egy kislány, akit megfenyegettek, hogy rácsapnak a popsijára, ha nem fejezi be a hisztit, megkérdezte a testvérét, milyen az. A nagy csak annyit mondott: légy jó, mert az igen rossz! Erre a kicsike abbahagyta a sírást, és könnyei közül anyukájára nézve konstatálta: Szót fogadok a tesónak.

A cikk írója Mészáros Krisztina, coach.