Félünk nemet mondani?- írja a pszichológus
Érsek Szilvia szlovák írását Veress Anita fordította.
Egy váróteremben ülök, pár székkel arrébb egy anyuka ül körülbelül három éves fiával. Kalácsot eszik. Aztán hirtelen feláll és futkározni kezd a folyosón kezében és szájában a kaláccsal. Kiabál, ugrándozik, énekel. Az édesanya idegesen üldögél, látom rajta, gondolkodik. Igyekszik a kicsit lecsillapítani és megnyugtatni, de ő nem reagál semmire. „Édesem itt nem futkározhatsz, torkodon akad a kalács, megfulladhatsz, nem szabad kaláccsal a szádban futni. Ha a doktor néni kijön, baj lesz…”- magyarázza hosszasan az anyuka. Látni rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. Egy idősebb néni csavarja a fejét. Az idős bácsi rosszallását fejezi ki, milyen nevelés ez, hogy a kisfiú nem ül meg a helyén. Mindenki tudna mit hozzáfűzni. Én azonban ülök, és drukkolok az anyának, hogy képes legyen a gyerekét határozottan megállítani és már pedig elég lesz, és állni a gyerek esetleges reakcióját.
Ő azonban kiveszi retiküljéből a táblagépet, mesét indít neki (ami szintén hangos, az úr kifejező arca alapján), és a fiú csodával határos módon csendben ül és nézi a mesét. Az anya láthatóan megkönnyebbül..
Én ülök tovább, és jönnek a gondolatok. Mit tanult meg a gyerek az ilyen helyezetből? „Ha illemtelenül viselkedem, akkor tableten nézhetem a mesét.” És mit nem tanul meg? Hogy egy váróteremben megfontoltan viselkedünk (azaz még három évesen sem kiabálok az egész helyiségben), hogy ha enni szeretnék, akkor nem futkosom, mert tényleg lefuthat egy falatka.
Néhányszor már találtam magam olyan helyzetben, mikor a gyermek önfejűen azt csinálja, amihez neki kedve van, és a szülők engedelmesen követik. Az én kérdésem az: „menyire korlátozza Önt gyermeke viselkedése a mindennapokban?” A válasz: „eléggé.”
„Mi nem járunk játszótérre, mert a kis Max veri ott a többi gyereket. Kerülővel járunk haza, csak azért, hogy Laura ne vegye észre a cukrászdát, ami útba esne. Csak kásás levest főzök, mert a kicsi semmi mást nem eszik meg. Én takarítok a gyerekek után, mert ők azt nem tudják megcsinálni. Megvettem a kislányomnak azt a csokoládét, csak hogy ne csináljon hisztis jelenetet a boltban.”
Ismerősek ezek a helyzetek? Nagyrészt kicsikről van szó, tehát 2 és 4 évesekről, akiknek „hisztériás rohamaik vannak, földhöz vágják magukat”, ha valamit akarnak, vagy valami nem úgy van, ahogy azt ők elképzelték. Nagyon jól tudják, melyik szülőre mi működik.
Hogy érzi magát, mint szülő?
Szégyenkezve, bizonytalanul, idegesen, feszülten, fél a környezete reakcióitól, vagy a szégyentől? Olyan típusú gondolatok kavarognak a fejében, mint „mit gondolnak rólunk mások, ezek után milyennek látnak az emberek, nem akarok rossz szülő lenni?
Miért csinálják ezt a gyerekek?
Van egy jó hírem: gyermekeik nem hallgatnak magukra, nem engedelmeskednek és nemet mondanak, mert eljutottak egy olyan fejlődési stádiumba, amikor egyedülálló emberi lényekké válnak. Ezt individualizációs folyamatnak nevezzük, azaz a kis emberkéből, aki eddig szorosan összekötötte magát szüleivel, egyén születik saját akarattal, saját szükséglettel, hozzáállással, véleménnyel, melyek nem mindig egyeznek a szülővel. Tesztelik a világ működését. Mennyire biztonságos? Mennyire érvényesülnek benne a szabályok? Mennyire érvényesek benne ugyanazok a szabályok? Hogy mikor dönthetnek egyedül és mikor még nem.
Hogyan reagáljunk helyesen? Szükséges felfegyverkeznünk magunkat nagy adag türelemmel és a „leszarom a környezetem reakcióját” hozzáállással és érthetően megmondani „nem”, „elég volt”. Ha megértésünket fejezzük ki a gyerek viselkedésére, akkor mérsékelni tudjuk az ő érzelmi reakcióját. „Édesem, megértem, hogy neked szórakozás futkosni a folyosón.”
Világosan és hangsúlyozva folytatjuk tovább: „DE most nem futkoshatsz, zavarsz vele másokat.” Kínáljunk fel egy másik alternatívát ” futkoshatsz majd a játszótéren, ha végeztünk a doktor néninél”. Néha tényleg elég egy erős ” és elég volt”, és a gyereket le tudjuk állítani.
Azok a szülők, akik konzultációra járnak, jelentik, hogy így csinálják és van, hogy mégsem működik.
