Hogyan kommunikálj a gyermekeddel és hogyan tanítsd együttműködésre?
Sorozatunk célja, hogy adott, akár mindennapos élethelyzet megoldási módját, lehetőségét adjuk a szülők, nevelők kezébe. Fontosnak tartjuk, hogy ezek a tanácsok kiindulópontok legyenek, része a megoldásnak, ne az egyetlen lehetőség, hisz minden gyermek más habitussal, személyiségjegyekkel, szociális háttérrel rendelkezik. A helyzet megoldási stratégiáját alakítsuk, formáljuk magunkhoz és a gyermekhez, de legfőképpen az adott helyzethez.
Szülőként a gyermekeimet a kényes, nehéz élethelyzetek során az együttműködés felé terelem. Ezt úgy érem el, hogy:
- megnyugszom mielőtt reagálok: adok időt magamnak, hogy mérlegeljem a helyzet súlyát, tisztázzam amgamban a céljaimat, és végiggondoljam a mondanivalómat,
- megvárom, amikor a gyerek is nyugodtabb lesz,
- négyszemközt, elsősorban az illetékesekkel (a két szülővel és a gyerekkel, vagy csak az egyik szülővel és a gyerekkel) tisztázom a problémát, fennakadást,
- a beszélgetés során kerülöm: a kioktatást, a megalázást, a sértegetést, ezért a saját érzéseimről, meglátásaimról, tapasztalataimról beszélek, és sosem minősítem a másikat,
- meghallgatom a gyereket,
- megerősítem, hogy érdekel amit mond, és próbálom megérteni, mi játszódik le benne legbelül,
- visszaigazolom, hogy megértettem, elismétlem a mondatait,
- keresem és elmondom a javaslatomat a probléma megoldására,
- kikérem róla a véleményét, és egyeztetek a feltételekről,
- megegyezünk a feltételek és a további folytatás lépcsőiben, és azok be nem tartásának következményeiben,
- következetesen betartom az egyezséget, és tőle is ezt várom,
- ha az egyezség valami oknál fogva nem működik, újra leülök egyeztetni, és új szabályokról döntünk.
Ezek a lépések segítenek, hogy a kisgyermekkel tisztelettudóan, mégis határok mentén erősödjön a kommunikáció. Így a gyermek megtanulja, hogy mi a tettei következményei (a be nem tartott szabályok esetében), megtanul meghallgatni másokat, érvelni és együtt érezni másokkal.
Ez a kommunikációs folyamat először minden bizonnyal nehéz lesz, mert a felnőttnek meg kell tanulnia uralkodnia a saját indulatain, és a gyermeknek is hozzá kell szoknia, hogy a büntetés, kioktatás, fenyítés után a szülő pálforduláson megy keresztül, és innentől meghallgatja az ő érzéseit, érveit, véleményét. A kezdetleges bizlamatlanság hamar oldódik, ha a gyerek a hozzáállásunkat valódinak és nem egyszeri helyzetmegoldásnak látja.
Nehéz praktizálni ezt akkor is, ha valamilyen kritikusan súlyos helyzetben találjuk magunkat: úgy összeverekedtek a tetsvérek, hogy valamelyik komoly sérülést szerzett, stb.! Ilyenkor fontos, hogy belássuk, a félelmeink ösztönösen kiabálást, és a régi nevelési eszközök bevetését eredményezik. Mégis, miután elláttuk a sérültet, megnyugodtunk, térjünk vissza a módszerhez, és próbáljunk higgadtan beszélni a gyermekünkkel, akinek lehet olyan információja, érve, amely tudtában máshogy látjuk az adott helyzetet.
A legfontosabb tanítás, tanulság pedig az, hogy nekünk szülőknek kell a mintának lennünk és a bukásainkból felállva bizonyítani, hogy a fejlődésünk, az akaratunk, a szeretetünk erősebb a kényelemnél. Tehát sorozatunk első részében a pozitív fegyelmezés, asszertív kommunikáció alapjait olvashatták, a következő részben pedig konkrét esetekre térek ki, amelyekhez segítségül kokrét válaszokat is adok.
