Pályaválasztás előtt a kamasz

Amikor egy kamasznak feltesszük a kérdést, mit szeretnél csinálni, milyen munkát képzelsz el magadnak, többségében azt a választ kapjuk, nem tudom. Ilyenkor a szülő kétségbeesik, hát mi lesz ezzel a gyerekkel, még most sem tudja mit tanuljon, modogatják. DE nem is lehet elvárni, hogy egy tizenöt éves gyerek biztosra tudja, miben érzi majd jól magát felnőttként.

Régebben, még az alfa generáció szüleinek ezt a kérdést alig tették fel, hiszen a jövőbeli tervekről legtöbbször a szülők és a gyereket tanító pedagógusok adtak irányt, vagy választ. Ha a diák jó tanuló volt, gimnáziumba ment, ha nem akart egyetemre menni, de jó esze volt, szakközépiskolába, ha nehézségei voltak, esetleg nem szeretett tanulni, inasiskolába.

Az, aki maga el tudta dönteni hova tovább, jóval kevesebb volt, ahogy most is, egyszerűen mert ebben a korban hiányzik még az önismeret, a jövőről homályos elképzeléseik vannak a kamaszoknak. Ezért ma is sok a bizonytalanság a pályaválasztás kapcsán: hova menjen a gyerekem, teszi fel a kérdést megannyi szülő.

A bizonytalanság elkerülhetetlen. Tudhatjuk mi lesz jó a gyereknek, ki lesz ő később és milyen vágyai lesznek?

Hogy is lehetne ez másképp, hogy mégis nagyjából jól lőjjük be a gyerek helyét? Az alapiskolából kiszakadó gyereknek azzal kellene tisztában lennie, miben lesz annyira jó, hogy arra lehessen egy szakmai pályát alapozni. De nem tudja, mert egy éve még ment a matek, most viszont nagyon rossz érdemjegyeket gyűjtött be! Félévkor még ő volt a legjobb angolos, most meg az XY az, és ő valahogy nem kap elég dicséretet. Az egyik gyerek szülei egyetemi végzettségűek, de ő fodrász szeretne lenni, de ebbe nem nyugszanak bele a szülők.

Sokadik személyes történetet hallgatom végig arról, hogy ki miért nem lett az, ami szeretett volna, mert a szülők így, vagy úgy döntöttek. Másrészt meg kell érteni, anya és apa döntése sem örökre szól, ha én óvónő szerettem volna, de anyu szerint nem nekem való a szakma és adminisztratív munkaerőként nem érzem jól magam a hivatásomban, akkor vállaljak felelősséget a döntésért most: jelentkezzek egyetemi képzésre és tanuljam az álomszakmát, most.

Hogyan máshogy?

Kezdjünk el már nyolcadikos gyermekkel beszélgetni, vajon milyenek az elképzelései a jövőjéről és persze ne ezzel a kérdéssel indítsunk, mert túl elvont. Kérdezzük meg azt, milyen munkavégzés, milyen szakma tetszik neki? Apa vagy anya útja számára elképzelhető-e, vagy körié, nagybácsié, stb. Induljunk ki abból, ami neki tetszik és kérdezzünk rá, tudja -e egy adott hivatás mivel jár. Például a borbélykodás most trendi, de vajon szeretne -e olyan emberek fejbőréhez érni, akiket nem ismer, vagy az egy folyamatos állómunka, tetszene-e a talponállás neki.

A beszélgetés még nem elköteleződés. El lehet magyarázni, hogy semmit sem kell ötven évig csinálni, ha valami nem tetszik, nem olyan, amiben jól tud lenni, vagy elég jól tudna benne teljesíteni, abból ki lehet lépni és kereshet mást, amiben önazonos tudna lenni.

A cikk megjelenése a Kisebbségi Kulturális alap Támogatásával valósult meg a 24-244-00762 projekt keretében.