Posztolás, és ami mögötte rejlik – avagy dobok fel még egy-két selfiet …
Az internet veszélyeiről, közösségi portálokon való aktív részvétel hátrányairól nagyon gyakran lehet olvasni, hallani. Mégis sokan vannak, akik nem foglalkoznak ezekkel a veszélyekkel.
Posztolni jó móka. Ártalmatlan, felhőtlen szórakozásnak tűnik. Hadd lássa mindenki milyen szép, okos, sokoldalú és gazdag vagyok! Hadd higgye mindenki, hogy velem csak szép és jó dolgok történnek! Attól érzem jól magam, ha minél több likeot kapok. Naponta százszor felmegyek, hogy leellenőrizzem, nincs-e valami változás?! Dobok fel még 1-2 selfiet, családi, baráti, vagy épp étkezéssel kapcsolatos képet, vagy megosztok még egy – két emléket, hadd legyek ismét én a főszereplő…Azt veszem észre, hogy egy nap sem telik el úgy, hogy valami nyoma ne legyen a profilomon, hogy most éppen mi jár a fejemben. Függő vagyok…. Két életem van…. Egy valós, és egy „mesterien kialakított”, vagy elképzelt.
Bizonyára mindenkinek van olyan ismerőse, akire ráillenek ezek a sorok.
A gyerekeket, fiatalokat szidjuk, hogy mennyi időt töltenek tablet, vagy telefon társaságában, de néha mi felnőttek sem tudunk szünetet tartani a kütyük használatában. Persze tisztelet a kivételnek.
A közösségi portálokon való részvétel nagyon sokat változott az elmúlt években. Személyes megfigyeléseim alapján, kezdetben sokkal „őszintébb” volt az egész.
Főiskolai éveim alatt szuper jó volt felfedezni a csoporttársakat, majd rábukkanni régi ismerősökre, barátokra. Együtt örültünk a sikeres vizsgáknak, csoportokban megbeszéltük a tananyagokat. Én most is arra törekszem, hogy hasznos dolgokkal töltsem az időt a neten, de néha a sok „kamu hír” elnyomja a lényeget.
Ma már nem „barátkozásra” használják az emberek a közösségi oldalakat, hanem kíváncsiskodásra, pletykálásra, dicsekvésre, irigykedésre és hazugságokra.
Kérdezem én, kit akarunk átverni? Az ismerősöket? Aki igazán ismer, úgyis tudja, mi az igazság velünk kapcsolatban. Aki pedig nem közeli ismerős, egy idő után úgyis tovább görget.
Igazából csak magunkat verjük át, ha nem önmagunkat adjuk.
Viszont túlzásba sem kell vinni a „kitárulkozást”, hiszen minden egyes kép, vagy idézet rólunk szól, a lelkiállapotunkról. Elárulja, mennyire vagyunk érzelmileg stabilak. Minden, amit közzéteszünk felhasználható lesz ellenünk. Megosztásainkat nem csak a „jó barát” látja, hanem az „ellenség” is. Aki tud a sorok között olvasni, nagyon sokat megtud rólunk ezáltal.
Akinek rendben vannak az emberek közti (társas) kapcsolatai, annak nincs szüksége GYAKORI posztolásokra, és „pozitív” visszajelzésekre. Ha tényleg boldogok vagyunk, és jól érezzük magunkat mások társaságában, például kirándulásokon, akkor gyakran még a telefont, vagy fényképezőgépet is elfelejtjük elő venni. Eszünkben sincs selfiezni, pózolni, hiszen átadjuk magunkat a pillanatnak. Élvezzük az együtt töltött időt. Egymás szemébe nézünk, és figyelünk a másikra. Nem tesszük „tálcára” legféltettebb kincseinket (család, gyermek), nem osztjuk meg a legmeghittebb pillanatainkat, mert azok csak ránk tartoznak és senki másra.
A legveszélyeztetettebb generáció a kiskamaszok, akik tényleg elhiszik, hogy amit látnak, az a valóság. A magányos, külvilágtól elszigetelt emberek nagyon hamar depresszióba esnek, hiszen azt hiszik, náluk mindenki boldogabb. Pedig ez nem így van.
Emberek vagyunk, senki sem tökéletes. Mindenkinek vannak jó, és rossz napjai. Mindenki követ el hibákat, és ha valaki szinte óránként posztol valamit, az bizonytalanságról, önbizalomhiányról árulkodik. A likeok és kommentek gyakran csak felületes kapcsolatokra utalnak.
A valóságban őszintén keresik egymás személyes társaságát az emberek. Nem elégszenek meg egy-egy kép vagy idézet likeolásával. Nem az az igazi barát, vagy ismerős, aki aktívan mézes – mázas szövegeket ír a profilodra.
Az őszinte figyelmet, szeretetet és megértést azoknál keresd, akik a szívedben vannak!
„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Antoine de Saint-Exupéry
