Marosz Diána egy igazán sokoldalú CsodAnya

„Szeretem megmutatni, mi minden van, ami a szlovákokat és a magyarokat összeköti, ami közös bennünk, amit együtt éltünk át.„

Marosz Diánával egy konferencián ismerkedtem meg, és azóta mindig elolvasom a Vasárnapban megjelenő meséit. Ismerjük meg most közelebbről a CsodAnyát, akinek hamarosan megjelenik a mesekönyve!

Hogy kötődsz Minority Kids projektünkhöz, hogy ismerted meg?

A projektet Bott Domonkos Lívia személyén keresztül ismertem meg, akivel egy európai demokratikus értékekről szóló rendezvényen találkoztam. A rendezvényen mindketten kisebbségi témában adtunk elő. Ekkor tudtam meg, hogy Lívi a Minority Kids alapító tagja. Az ő biztatására kezdtem követni a honlapot, és úgy gondolom, igazán hiánypótló projektről van szó.

Milyennek látod a családok,  anyák és gyermekek helyzetét szlovákiai magyar viszonylatban?

Nagyon nehéz szlovákiai magyar viszonylatban nyilatkoznom, mert Észak-Szlovákiában élek, „egyszemélyes szórványban“, ezért nincs közvetlen tapasztalatom arról, milyen a szlovákiai magyar családok helyzete. Nyilván nem könnyű, mivel kisebbségként élnek, ezért korlátozottak a lehetőségeik az anyanyelvi oktatás, tanácsadás, speciális foglalkozások, egyáltalán az anyanyelvi érvényesülés terén. Ez fokozottan igaz a nem tömbben, hanem szórványban élő magyarokra.

Milyen tapasztalatod van magyar, vagy más kisebbségben élő szülőkkel,  anyukákkal illetve gyerekekkel, ott ahol élsz? Hogy élnek, mi foglalkoztatja őket?

Sajnos itt a közelben nem ismerek más kisebbségi családokat, eléggé egynemű (szlovák) közegben élünk. Itt nem természetes az, ha valaki más, mint a többiek, mondjuk egy másik nyelven beszél. Amíg az embereknek ez újdonság, addig csodálkoznak rajtunk, de aztán az esetek döntő többségében elfogadják és tolerálják a másságunkat. Engem a kisebbségi helyzetem folytán az szokott talán leginkább foglalkoztatni, hogyan tudom biztosítani, hogy a gyerekeim az intézményi háttér teljes hiánya dacára anyanyelvi szinten tudjanak a szlovák mellett magyarul is. Zsolnán, ill. ebben a régióban rajtunk kívül csak néhány olyan családot ismerek, ahol az egyik szülő magyar, de ezekben a családokban a gyerekek általában már nem nagyon tudnak magyarul.

Mi hajt előre a napi teendőknél? Van életmottód?

Próbálom mindenben és mindenkiben meglátni a szépet, a szerethetőt. Igyekszem minden élethelyzetben észrevenni azt, aminek örülni lehet.

Sokszínű  vagy, ez tény. Mit érzel a különböző szegmensekben és mit gondolsz, ezek közül a szakmai szerepeid közük mi áll legközelebb hozzád most?

Amikor a foglalkozásomat tudakolják, mindig zavarban vagyok, hirtelen melyiket is mondjam. Fordító, zenetanár, kórusvezető, blogger? A legközelebb mostanában az írás áll hozzám, még ha kevés is rá az időm. Szeretem leírni mindazt, amiről úgy gondolom, másnak is örömet okozhat, mást is elgondolkodtathat. Szeretem felhívni a figyelmet kevéssé ismert dolgokra, főleg a szlovák-magyar közeledés terén. Rengeteg dolog van még a fejemben, ami kikívánkozik, csak időt és formát kell még neki találni.

Hogy néz ki egy átlagos napod?

Ötkor kelek, szeretem a reggeli nyugalmat, amikor még mindenki alszik. Ilyenkor jól megy a fordítás, írás. Fél hétkor keltem a családot. Most, a koronavírus idején csak a kicsit viszem oviba, a két nagy egész nap itthon van. Fél kilencre hazaérek az oviból, utána fordítás délutánig. Ha már nagyon nem bírok megülni egy helyben, akkor elmegyek futni. Csodálatos ajándékként élem meg, hogy hegyek között, faluban lakunk, csak végigmegyek az utcán, és már kint is vagyok a természetben. Ha tanítós napom van, akkor délelőtt az óráimra készülök, délután pedig zeneiskolában tanítok szolfézst (persze most a járvány miatt ezt is csak interneten keresztül). Délután négyre megyek a kicsiért az oviba. Vacsora, játék, hangszergyakorlás, közben a nagyokat is noszogatni kell néha, hogy ne csak a telefonjukat bámulják. Este kilenc körül sikerül ágyba dugnom a legkisebbet, mesét olvasunk, énekelek neki, és többnyire kidőlök én is.

Úgy gondolod, hogy a nők – az anyák képesek alakítani, esetleg megváltoztatni, jobbá tenni a világot maguk körül? Ha igen, hogyan?

Biztos vagyok benne, hogy igen, méghozzá szeretettel és odafigyeléssel. Sok felnőttkori probléma a szeretetlen gyerekkorban gyökerezik. Mindig fáj a szívem, amikor a gyerekére ordító vagy őt semmibe vevő, elhanyagoló anyát látok. Persze én is szoktam kiabálni, korántsem vagyok tökéletes, de tudatosan igyekszem figyelni rá, hogy a gyerekeim érezzék, mennyire szeretem őket. S ez nemcsak a sajátjaimra vonatkozik: amikor tanítok, akkor igyekszem minden egyes gyerekre külön figyelni és pozitívan reagálni, megerősíteni őt abban, amit jól csinál, bátorítani, ha valami kevésbé jól megy neki.

 Mik az igazán szívmelengető témáid , amiket feldolgozol munkád során?

Helyzetemnél fogva (magyarországi magyarként egy szlovákiai szlovákhoz mentem férjhez) igen közel áll hozzám a kétnyelvűség, kétnyelvű nevelés, tolerancia, egymás iránti nyitottság, kölcsönös tisztelet témája. Szeretem megmutatni, mi minden van, ami a szlovákokat és a magyarokat összeköti, ami közös bennünk, amit együtt éltünk át. Ez lehet történelmi, irodalmi, zenei, kultúrtörténeti téma, bármi, ami szembejön velem.

A szívemhez legközelebb álló írásaim közé tartozik az a mesekönyv, amelyet néhány éve kezdtem írni a saját gyerekeimnek. Igazából nem is mese, hanem igaz történet. Megpróbáltam benne leírni, hogyan élik meg a gyerekek a másságukat, hogyan tudnak megbirkózni azzal, ha kilógnak a sorból valamiért – esetünkben a kétnyelvűségük miatt. Időközben a történetre mások is felfigyeltek, s ha minden igaz, akkor hamarosan igazi, nyomtatott könyv lesz belőle. Már most nagyon izgulok, milyen lesz a fogadtatása!

Mit tanultál meg a gyermekektől? Mit tervezel a jövőben a aktivitásaid kapcsán?

Amíg nem voltak gyerekeim, el sem tudtam képzelni, milyen az anyaság. Hogy milyen elképzelhetetlenül nehéz, ugyanakkor milyen kimondhatatlanul örömteli. Amíg kicsik, addig a rácsodálkozás örömét tanulhatjuk meg tőlük – a minden apróságnak örülés képességét. Amikor pedig aranyos, pufi kisgyerekből tüskés, nyegle, mogorva és mindent megkérdőjelező kamaszok lesznek, akkor pedig a kitartás, a türelmes várakozás és a humor képességét (mert humor nélkül kibírni ezeket az éveket nagyon nehéz, sokkal jobban járunk, ha önmagunkon is tudunk nevetni). Amikor a gyerekeink egyáltalán nem olyanok, ahogyan azt előre elképzeltük, és amilyennek szerintünk lenniük kellene, akkor az elfogadás képességére tanítanak minket.

Mit szeretnél portálunk olvasóinak üzenni? Mivel online tanácsadó oldal vagyunk, szívesen fogadunk tanácsot bármilyen témával kapcsolatban, olyan téren, amivel foglalkozol, ami a gyermeknevelést segítheti.

Nem vagyok gyermeknevelési szakember, nem érzem magam felhatalmazva, hogy tanácsot osztogassak másoknak, mert úgy gondolom, mindenkinek saját magának kell kialakítania a saját életét, saját módszereit. Ha valaki tanácsot kér a kétnyelvű nevelés terén, szívesen elmesélem, nálunk mi vált be, de korántsem biztos, hogy az illetőnek ez az útja, lehet, hogy nála más fog működni. Mindenképpen bátorítani szoktam a szülőket, hogy ha elég erőt és elszántságot éreznek magukban, semmiképpen se hagyják veszni a kisebbségi nyelvet és kultúrát. Elég nagy energiabefektetést igényel, de mindenképpen megéri!

Diána meséi hamarosan megjelennek portálunkon podcast formájában.