Gondolkodó embereket nevelünk

Fotók: Csányi Anita, Göndör László

Mennyire tudatos egy drámapedagógus a gyereknevelésben? Egyáltalán, miben segíti a gyerekeket a drámapedagógia? Járjunk rendszeresen színházba a gyerekkel egészen kicsi kortól? De mi van akkor, ha ez a szülőnek diszkomfort érzés?
Benes Tarr Csilla (Dunaszerdahely) színésznő, drámapedagógus, a Vekker műhely oszlopos tagja, és nem utolsó sorban két gyerek édesanyja. Csillát nem csupán a személyes tapasztalatairól, hanem az értékek közvetítéséről, a kultúrára való nevelésről kérdeztem.

– Gyereknevelés és drámapedagógia. Mi jut erről az eszedbe?
– Az, hogy a suszter cipője lyukas. (nevet) Igaz, jártam Montessori képzésre, végigolvastam a gyereknevelési könyveket és azok esszenciáját használom, de nem tudatosan. Hagyom, hogy a gyerekeim halljanak, lássanak, szagoljanak, kóstoljanak. Fontos számomra a kultúrák közötti átjárás, ezért nemcsak színházba, hanem koncertekre és kiállításokra is járunk. A hétéves nagylányom már megmondja, hogy a kiállítás szerinte uncsi, de mégis meg tudják szólítani őt a képek. Tudunk róla beszélni, miért nem tetszik neki, ő milyen címet választott volna.

– Azt mondod, hogy a suszter cipője lyukas, holott a kultúra alapjaival ismerteted meg őket.
– Minden szülőnek meg kell találnia azt, ahogy ő a gyerekének be tudja mutatni a világot. A világ sokszínűségét. Lehet az a sport, a művészet, a tánc, a mozgás, bármi.

– Miért fontos a drámapedagógia a gyereknevelésben? Hogyan fejleszt a szerepjáték egészen kicsi kortól?
– A drámapedagógia az maga a játék. A játékhoz való viszonyunk azonban lebecsült dolog, mert azt mondják, hogy játszani csak a gyerekek szoktak.

A játék szó alatt azonban a kíváncsiságot, a nyitottságot, az empátiát értjük, azt, hogy én rugalmasan kezelem a határaimat, hogy én kompromisszumképes vagyok, ugyanakkor azt is, hogy hányfajta ember véleményét tudom elfogadni.

A drámapedagógia segít a kritikai gondolkodásban, a problémamegoldásban, az empátiában. Segít fókuszálni és koncentrálni. Amiben még kiváló, az az osztályközösség építés, mert oda kimondottan olyan játékokat viszünk, ahol az egész osztálynak együtt kell működnie, egy külső, közös cél érdekében, és ahol nem a személyes érdekek érvényesülnek. Ott nincs kirekesztés, csak elfogadás van. Azáltal, hogy közösségben működök, önmagamról is kapok visszacsatolást, közben én is adok az osztálynak egy olyan visszacsatolást magamról, amit eddig lehet, hogy nem ismertek. Erre most hatványozattan szükség lenne a Covid-időszak után.

– A színházi nevelés, vagyis a drámapedagógia már az óvodás kortól ajánlott?
– Igen. A hangsúly azon van, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. A kis ovisok az érzékszervektől elindulva az apró történetmesélésen át mindenbe bele tudják képzelni magukat.

– Most mutattátok be a Körforgás – Négy évszak című mozgásszínházi gyerekelőadást, amelynek te vagy a megálmodója, a rendezője és az egyik szereplője is. A darabban miért pont a mozgáson van a hangsúly?
– A cél az volt, hogy a kisebb korosztálynak csináljunk valamit, amiben minimális emberi szó hangzik el. Egy konkrét élményből indultam ki, ugyanis volt egy bábos elemeket tartalmazó előadásom, amivel jártam az óvodákat és azt tapasztaltam, hogy nagyon sok a kétnyelvű gyerek, akik nem értik az irodalmi szöveget. Megesett, hogy már az elején szlovákul összefoglaltam az egészet, csak hogy menjen az előadás. Vagy szinkrontolmácsoltam önmagam és ez megterhelő volt. Holott nagyon szerettem volna ezt a közönséget kiszolgálni! Ekkor azt mondtam, hogy olyan darabot szeretnék, ami nyelvtől független, mégis dekódolható. 

– Miről szól a Körforgás?
– Egy cicáról, aki megéli a négy évszakot és szembesül az éghajlati változásokkal. Erre nyitottak az óvodás korú gyerekek, sőt, még a tizenegy évesek is szórakoztatónak találják. Januárban újra színpadra kerül az NFG-ben!

– Milyen volt a visszhang?
– Alapvetően pozitív visszajelzéseket kaptunk, illetve túlnyomó többségben ezek jutottak el hozzám. Volt, aki félt, ki kellett vinni, majd visszahozni őt, de ez nem baj. Pedig a mennydörgést és az erős fényeket kihagytuk. De az, hogy hangosabban ugat a kutyus, az belefér szerintem. Olyan kritika is érkezett, hogy a négyévesnek voltak benne értelmezhetetlen részek. Ezt sem érzem gondnak, mert ha neki nem állt össze az előadás elsőre, akkor nézze meg még egyszer és beszéljünk róla! Ha kell, mi is javítunk rajta. Nem baj, ha nem teljesen egyértelmű rögtön elsőre minden. Párbeszéd keletkezett az alkotó és a befogadó között, ez már siker.

A kétnyelvű gyerekek szüleitől pedig nagyon pozitív visszajelzés érkezett, hogy végre az ő gyerekük is tud élvezni egy mondhatni, magyar előadást, mert a mozgásra, az interakciókra, a látványra, a hangokra koncentrált. Ezért olyan jó a színház, mert feldolgozást igényel és utána is tudunk gondolkodni rajta.

– Milyen érzés a kisebb korosztálynak játszani? Milyen sajátosságai vannak?
– Mindenre fel kell készülni. Megesett, hogy elvették a főszereplő bábomat és könyörögtem, hogy hozzák vissza. De nagyon szeretem, hogy ilyen szemtelenek. (nevet) Ezt arra értem, hogy maguk közé fogadnak és rögtön csintalankodnak. A gyerekekben nincs félelem. Kimondják az előadás közben is, hogy mire gondolnak vagy suttognak, kérdeznek, rácsodálkoznak a látottakra. Közvetlen a visszacsatolás. Érződik, ha működik köztünk a kémia.

– Mégis sok szülő fél, hogy pont az ő gyereke fog közbeszólni. Mit tanácsolnál ezügyben nekik?
– Abban, hogy a gyerekem hogy fog viselkedni és emiatt szégyenérzetem van, abban nem tudok segíteni, de azt tudom tanácsolni, hogy lehet kezdeni mondjuk egy kinti, szabadtéri előadással. Úgy induljunk neki, hogy ez nem kötelező, el lehet jönni vagy ki lehet menni közben. A választás joga nálam van, csak a lehetőséget adjuk meg a gyereknek, hogy lásson ilyet. Szuper baba-mama klubok és ringató foglalkozások működnek, amivel rá lehet szoktatni erre magunkat. Ha azonban nagyon diszkomfort mindez a szülőnek, akkor bízza olyanra, akinek nem az. Én művészként, szereplőként azt tudom mondani, hogy nekem nem probléma, ha a gyerek bekiabál, sír, kérdez. Aki gyerekeknek csinál előadást, számol ezzel. A művésznek ez belefér.

Gondolkodó embereket nevelünk, tehát kell ez is. Plusz, ha én is hallom, amit a gyerek mond, az egy reflektálás, ami nekem igenis fontos. Sőt, az a baj, hogy felnőttként erről pont leszokunk, marad a diplomatikus small talk, ami igenis kevés.

– Mivel készültök a közeljövőben?
– Marosz Diána Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek című könyvéből készítettünk épp hangoskönyv részleteket. Továbbá, jövőre új bábos elődadással készül a Vekker Műhely, amelyet a meglévő tantermi és színházi nevelési előadásainkkal egyetemben játszunk majd. A kreatív olvasási foglalkozásainkat is hallhatja-láthatja a közönség, de lesz felolvasó színház is. Emellett a Családi Könyvklubba járok havonta egyszer, ahol kreatív meseolvasást tartok és interaktív drámajátékokat játszunk. Ott a könyveken van a hangsúly. Ezen kívül idén 10 éves a Vekker!

– Ma már borzasztó erősen jelen van a vizualitás a technológia által. Mit gondolsz, ki fogja szorítani a meseolvasást, irodalmat, színházat?
– Személy szerint nem nézek tévét, nincs rá igényem, és nem tudok hozzászólni játszótéri beszélgetések „mivanaműsoron” témáihoz, de a barátaimmal tudok könyveket cserélni, diskurálni azokról. Ebből a szempontból én egy rózsaszín buborékban élek, tehát a közvetlen környezetemben fényesnek látom a jövőt. Amikor azonban kimerészkedek onnan, az aggodalomra ad okot. Azt látni, hogy a tízéves gyerekeknek nincs érdeklődési körük, nem nyitottak a világra, csak a telefon és a gépezés köti le őket, ne adj isten túlsúlyosak vagy más egészségügyi problémájuk van, rémisztő! Nem szeretnék okoskodni, de a szülőnek ez rengeteg kompromisszum és energiabefektetés, hogy ellenszélben dolgozzon, hogy ne a tévé, a telefon, a tablet vigyék el a prímet. De mondok egy másik példát. Ha iskolákba, óvodákba megyünk, többször megállítjuk az előadást és egy adott témában kikérjük a gyerekek véleményét.

Tudod mit tapasztalok? Hogy szegényes a szókincs, sántít a kifejezésmód, véleményt formálni mások előtt nem megy, a mondatnak nincs eleje, közepe, vége. Sok gyerek van, aki hallgat, befelé fordul, lehet meg sem érinti őt, nem indul be a belső kép, a gondolat a látottakkal kapcsolatban. De persze az is lehet, hogy épphogy beindul a továbbgondolás, csak velünk nem osztja meg.

– Szerinted hogyan tudja otthon az édesanya és édesapa nap mint nap fejleszteni a gyereket? Mi az, ami a legfontosabb a kultúrára való nevelésben? 
– Kezdődhet a kultúra azzal, ha felolvasok otthon a gyereknek egy mesét vagy egy verset, amin nevetünk, de lehet az egy kézműves foglalkozás is, amire közösen elmegyünk.

Kíváncsinak lenni és nyitott szívvel és szemmel járni, illetve megszűrni a látottakat, ez fontos. Viszont, ha felnőttként nincs erre igényünk, akkor nehéz a kultúrát a másikba oltani. Tehát elsősorban saját magunkba kell fényt gyújtanunk és ezt a fényt felerősíteni. Meg kell találnunk azt, amiben mi magunk ki tudunk teljesedni. A gyerek pedig mindent leutánoz.

– Ezért is olyan kivételes a Vekker munkája! A gyerekek számára elérhetővé, kézzel foghatóvá teszi a kulturális, színházi nevelést. Egy olyan közeg, ami a játék örömét, a gondolkodás indítását ösztönözi.
– Igen, ez a Vekker esszenciája. Nekem a legnagyobb aha-élményeim azok, amikor hallom a gondolkodás kattogását. Amikor az unott kamasz is képes pezsgő vitába keveredni. Egy befelé fordult gyerek új oldalát mutatja meg. Én ezt kötelezővé tenném, mert ez egyszerűen fantasztikus!

– Nagyon hasznos, amit csinálsz, amit csináltok!
– Figyelj, pont ott tartok tíz év után, hogy már új utakra is nyitott vagyok, mert ebben a szférában, a civil szférában és a szabadúszásban nincs stabilitás.

Ha csak az anyagi oldalát nézem, ezek morzsák, amiből nem lehet megélni. A pályázás pedig állandó bizonytalansággal jár. Bizonygatni sem fogom, hogy az én, a mi munkánk milyen hasznos és jó!

Szeretem a gyerekeket, a drámapedagógiát, a színház sokféle felhasználását, az átjárást, a művészetek ötvözését és imádom ezt csinálni, de kuncsorogni nem szeretnék. Megoldás lenne, mondjuk az iskolákban egy drámatagozat vagy drámaórák, de a tervek megvalósítása mindig meghiúsul. A művészek csak alkotni akarnak, nem akarják a pénzmizériát, a sallangot, könyörögni érte, mert pont az viszi el tőlük a kreativitást. Felfoghatom a tevékenységünket morális befektetésnek vagy társadalmi felelősségvállalásnak, csak közben a saját értékem kérdőjeleződik meg. 

– Pont az, amire a legnagyobb szükség lenne, maga a szellemi táplálék, amitől okos felnőtteket tudnánk kinevelni, arra nincs pénz. Valahogy ez nem bír változni amióta világ a világ. Vagy ez egy kelet-európai sajátosság?
– Lehet benne az is, meg lehet, hogy én értékelem fel a saját munkám fontosságát. Nyilván, ha Maslow-piramisból indulok ki, akkor elsődleges fontosságú, hogy táplálékom, hajlékom legyen, mert akkor tudok működni, gondolkodni, utána sokadrangú csak a szellemi táplálék. Ilyen értelemben túlértékelem, ha arra vágyok, minden diáknak megadassék az általunk is kínált lehetőség.

A másik oldalon viszont él bennem a hit, hogy a színház eszközeivel könnyedebben tudunk komoly, akár tabuizált témákat is feldolgozni, közösséget nevelni, ”játszva tanítani“.

– Kellene egy jó végszó. Mit kívánjunk neked és a Vekker műhelynek a közelgő ünnepek alkalmából, a megbecsülésen kívül?
– Egészséget, békét, hogy mindig legyünk nyitottak és kíváncsiak egymásra, illetve még sok jubileumot! Csin-csin!

Idén 10 éves a Vekker műhely! Számtalan előadáson, segítő foglalkozáson, fesztiválon vannak túl. Isten éltesse őket, tanítsák, neveljék a jövő generációját még nagyon sokáig!

Civil szervezetként lévén pályázati pénzből élnek. Sok szeretettel várják az iskolák megkeresését, illetve bármilyen adományt szívesen fogadnak. Ha szeretnéd támogatni a munkájukat, ezen a számlaszámon megteheted:

ČSOB, a.s. Číslo účtu: SK67 7500 0000 0040 2996 5496
Facebook: Vekker Műhely
WEB: https://vekkermuhely.com

---

A cikk megjelenése a Kisebbségi Kulturális alap Támogatásával valósult meg a 23-244-00170 projekt keretében.