Ki mondta, hogy nem lehet?
Véget ért egy korszak. Igen, letelt az anyasági, hivatalosan a három éves szülői szabadság. A napokban épp elgondolkodtató ovi utáni beszélgetésem volt a lányommal, aki már minden beszélgtés során, ha azt mondom kislányom, visszavág, hogy „ő pedig nem kislány, hanem majdnem iskolás nagylány”. Majdnem. Kiszámolta, hány perccel előbb kellene odaérnem érte, ha első szeretne lenni az összes gyerek közül. Mire mondtam neki, hogy valószínűleg az elkövetkezendő hetektől jó, ha megszokja, hogy ez nem változik, mindig ilyen tájt érek majd oda, mert már lesz munkaidőm. Ha fél négykor végzem, akkor az jobb esetben is háromnegyed négyet, de inkább négy órát jelenti. Ilyen ez a munkaidő. Erre lázadni kezdett, mint egy jól kiképzett óvodás: Miért kell neked annyi órát dolgoznod? Ki dönt erről? Ki mondta, hogy nem lehet?
Szeretem ezeket a költői, olykor mély filozofikus és világmegváltó, rendszerváltoztató vagy éppen radikális kérdéseit, mert sosincs rá igazán helyes válaszom. Én döntök, vagy a munkáltató?
Aztán azt mondta, helyesebben kellene döntenem, mert figyelembe kellene vennem a gyermekem akaratát, és én ezt ugyebár nem beszéltem meg vele. Merthogy ő bizony 15:00 órási érkezést szeretne. Próbáljak megegyezni, mint ahogy azt abban a suliban is tanulom (mediátor iskola, de az ő szavajárása a békecsináló). Vagy próbáljam megmondani „nekik“, hogy sietek a lányomért, hogy vele lehessek. Különben is, van a kiscsoportos tesója, és annak meg aztán tényleg korán kell eljönnie oviból, mert ott mindenki sír – védte kisöccse érdekeit, akit egyébként nehéz elrángatni az ovi játszóteréről. Különben is mindenkiért 3 órára jönnek, mert koronavírus van…
Hallgattam tovább az eszmefuttatást. Szerinte próbáljak valamit kitalálni. Még mindig nem értettem a módját, megkérdeztem hát konkrétan a javaslatát.
-Hogyan?
Úgy, hogy azt mondod, van egy lányod, aki vár. Meg egy fiad is, azért is kell menni, csak ő még nem tudja megmondani, mit akar, de én tudom helyette is, neki is otthon a legjobb 3 óra után. Ki mondta, hogy nem lehet?
Ezt úgy hívják: a gyermek érdekének figyelembevétele, vagy a gyermek részvétele a döntéshozatalban, ha gyermekjogi kiselőadást szeretnék tartani. De ha csak szimplán a gyerek igényeit és véleménynyilvánítását nézem, úgy tűnik szeret otthon lenni és dönteni. Akár helyettem is.
Bevallom, már nem csodálkozom semmin, mert ha véget is ért egy korszak, kezdődik egy új, de „valahogy, valahol mindig anyuka leszek” szerinte, és igaza van. Ezt az őszinte anyaságba vetett hitét a karantén alatt fogalmazta meg, lehet hogy épp a hosszú együttlét, miniovi, vagy épp a bezártság miatt.
Amikor ugyanis két hónapja elárulta, mi szeretne lenni, nagyot rengett velem a világ: Anya. Csak anya szeretne lenni. Azt mondta, ő csak a gyermekeivel szeretne majd foglalkozni, mire kiábrándítottam, hogy „az nem munka”. Megtudakolta az okát, hogy „ erről a politikusok döntenek”, és az így van kitalálva, hogy az „anyukaság nem munkahely”. Erre a „szörnyű és felháborító” jelzőket használta… Fellázadt, és az igazságérzete azt diktálta, gondoljon ki valamit. Tömör 5 perc után azt mondta, „ő pedig politikus lesz”. Nevetve válaszoltam, hogy bár az „munka”, de nem túl nyugis. Megoldotta: ő csak addig lesz politikus, míg elintézi, hogy az anyukaság munka legyen, és aztán mikor elintézte, visszamegy anyukának…Kész. Vége. Jönnek az újabb tanítások:
Ha anyuka akarsz lenni, csak legyél az. Ki mondta, hogy nem lehet? Nincsenek határok, nincs lehetetlen. – Te szoktad mondani, anya.
Van élet az anyasági után? Van szabadság az anyasági szabadság után? Eldönthetjük, hogy mi „csak anyák“ leszünk? Van jó döntés és rossz? A szokásos, elvárt, kitaposott úton kell haladni és a biztosat választani?
Vagy kiállunk a sorból és leszünk háztartásbeliek, hosszabbított anyaságin levő anyák, félmunkaidős anyák, kisvállalkozók (természetesen csak 3-ig), művészek, … Bármi, ami összehangolható a gyerekneveléssel, a családdal. Mert valahol mi vagyunk azok, akik mindig és minden körülmények közt alkalmazkodnak. A munkaidőben, a munka típusában, az elvállalt feladatokban, felelősségvállalásban, a munka helyszínének megválasztásában… Hogy végül mindig és mindenkinek optimális legyen, és persze a család tudjon működni. Meg kell próbákni, ugyebár: Ki mondta, hogy nem lehet?
