Mennyi játék az ideális? – Egyszerű gyerekkor I.

A környezetről és környezeti gazdaságtan alapjairól, életterünk védélméről szóló gondolataimat azzal szoktam indítani, hogy képzeljük el, ötven éve, hogy élt egy ember. Mi vette körül, mit számolt, mit értékelt? Volt -e egyáltalán GPD? Meg ez a villámgyors fejlődés, hogy mindenből fogyasszunk sokat és rögtön?

Most képzeljünk el  egy gyermeket…Hány játéka volt, és mivel, hogyan játszott? Nagyon egyszerű játékai lehettek: építőkocka, baba, autó, hintaló, labda, néhány könyv. Viszont sokat járt át a szomszéd gyerekekhez, és gyakran barangoltak együtt a környéken, építettek bunkert, másztak fára. Ma legtöbbünknek megvan a lehetőségünk arra, hogy ennél jóval több mindent vásároljunk gyermekeinknek, de nekik valójában nincs szükségük túl sok játékra.

Azt, hogy valami szükséges, a szülői gondoskodásra és a jó szülő modellre próbálják velünk elhitetni az üzletláncok, reklámok. Hiszen ki ne adna meg egy „fejlesztő” játékot gyermekének? Vagy inkább kettőt? Illetve egyre inkább jellemző a fogyasztói társadalomra, hogy bennünket a szülőket megkerülve a gyerekekre próbálnak hatni különböző marketingeszközökkel.

Hiszen ha belegondolunk gyermekeink körülbelül 12 éves korukig nem értik a reklámok szövege mögött megbúvó rejtett célt. Egyszerű információközlésként élik meg, hogy „ez a legjobb”, „mindenkinek ilyen kell” vagy „gyűjtsd össze mindet!”

Vizualizáljunk egy egyszerű kétgyerekes bevásárlást, ahol csak az egyik gyermek fér el a bevásárlókocsiba, a másik pedig „gyönyörködik a látványban”, amit egy 4 évesnél 1 méter magasságában képzelhetünk el. Az pont az a magasság, ahol már azért repkednek üveges és más törékeny anyagok is. A pénztáraknál a gyermekek szemmagasságában elhelyezett édességek, csokik, cukorkák,emblémák, ragasztós matricák és csillogó matricák, különféle mesefigurás apróságok tündökölnek. Az ilyenek megszerzéséért aztán gyermekeink minden erejüket, hangukat és tárgyalóképességüket bevetik. A fáradt szülő pedig gyakran enged a béke és a kígyózó sor meg persze az öldöklő tekintetek kedvéért, csak már kerüljünk ki az üzletből. Ismerős? Aztán a végére elmaradhatatlan egy kis önmegnyugtatás, amit nevezhetünk vásárlási SWOT elemzésnek is : Hiszen ez csak egy apró figura, elfér a lakásban. Majd pár nappal később, éjjel a vécére menet a kis figurára lépve gondolatban megvétózza ezt a döntését – „aúú, ez fáj”- e nélkül igazán ellehettük volna.

Na de visszatérve az eredeti gondolathoz: miért baj, hogy próbálják nekünk eladni azokat a játékokat, amelyekre valójában nincs szüksége a gyermekünknek? „Elfér, lesz sok választási lehetősége több tucat játék közt, mi szülők meg valahogy majd csak túléljük azt a 10 évet, ami ezzel a rumlival (porfogóval) és az ehhez társuló rengeteg kiadással jár… Inkább legyen sok, mint túl kevés.” Sokszor így érezzük, talán felidézve saját emlékeinket, hogy gyermekkorunkban mennyire vágytunk egy-egy játékra, amelyet nem kaphattunk meg. Egyrészt mert az akkori szocialista korszak is ilyen volt, mindenkinek volt mindene, általában mindenkinek ugyanolyan vagy hasonló játéka. Ilyet árultak. Kész. Nem válogattunk. Nem gyűjtöttünk mancsőrjárat figurákat, vagy dinoszaurusz fajtákat. Másrészt mert a kínálat mellett a családi kassza is jóval behatároltabb volt. A mi szüleink generációja még tudott nemet mondani. Mégis játszottunk, nem mondhatjuk, hogy hiányt szenvedtünk valamiben.

Ugyanakkor a vágyakozás is jó dolog: egy irányt jelöl ki, megmutatja, mi érdekel bennünket valójában, mi az, amire várni is hajlandóak vagyunk. Bár ma már egyre nagyobb hatása van a „mindenkinek ilyen van” érvnek is, ami a közösséghez tartozási vágyunkat elégíti ki, de a saját személyiségünkről nem sokat árul el. Ha gyermekünknek nem veszünk meg mindent azonnal, türelemre taníthatjuk, és segítünk abban, hogy megismerje önmagát.

Emellett megmutathatjuk nekik azt is, hogy a világ nem körülöttük forog, sem pedig a játékok körül, mint ahogyan azt a reklámok sugallják. Előfordul, hogy nem teljesülnek a kéréseink, és ezzel is meg kell tanulnunk élni. Elfogadni a limitált forrásokat, kevesebb játékot és egyszerűbb életet. Megbirkózni a lemondással, játszani a kreatív játékokkal, kiaknázni egy gyerekszoba adta lehetőséget sokféleképpen.

Akkor hát mennyi az annyi? Hány játék kell egy kisgyereknek? Amennyit egy szoba elbír vagy, amennyit a gyerek képes memorizálni? Egy, két, három játék kevés, de száz meg sok. Talán a leghelyesebb meghatrozás az, hogy minden gyereknek kell játék, de nem minden játékra van szüksége. Tanítsuk meg velük az egészséges határokat. Ez az életben később nagyon értékes tapasztalat lehet, ugye?

Ez a cikk közgazdász – anyai szempontból elemzi a konzumerizmus
hatását a gyermekekre. A tudasságot, minimalizmust és környezetvédelmet mutatja be. Lassúbb gyermekkort ajándékozzunk, de élménytelit!