Bántó szavak helyett

Nagyon irigy vagy! Hogy lehetsz ennyire önző? Rossz vagy! Szófogadatlan! Hisztis, csúnya gyerek vagy! Ha így fogsz viselkedni, nem fognak szeretni! Hú, de erős mondatok ezek! Ha így visszaolvasom őket, külön külön is, szinte belesajdul a lelkem, pedig hát egyik szülő sem azért mondja ezt a kisgyermekének, mert ezzel fájdalmat akar okozni. Egyszerűen csak kicsúsznak ezek a szavak egy dühös pillanatban, amikor át sem gondoljuk az értelmüket.Sajnos, mondjuk ezeket a gyermekeinknek nap, nap után. Hiszen általuk próbálunk hatni rájuk. Zsaroljuk őket, mert nem húzzák fel a cipőjüket, nem viszik a szobájukba a ruháikat, lassan öltöznek, nem adják kölcsön a játékaikat a másik gyermeknek, és még sorolhatnám. Rengeteg alkalom nyílik arra, hogy egy szülő jogosnak megítélt dühéből fakadva, ehhez hasonló mondatokat ejtsen ki a száján.

De tudjátok mit? Őszintén, nem működnek. Akkor, ott, abban a pillanatban mindez felesleges, mert ezek a szavak csak letörnek, megaláznak, bántanak, bizalmat rombolnak. Vegyük észre ezeket és először is bővítsük a mondatokat így, ha már teljesen elhagyni nem tudjuk. „Ez a viselkedés rossz így!” Mert nem a gyerek rossz, csak a mód, ahogy valamire reagál. Nem a gyerek buta, hanem tudatlan, vagy bizonyos képességei hiányoznak. Van különbség, ugye? Hogy mivel váltsuk ki őket, hogyan lehetne megértetni egy kényes kérdést a csemeténkkel, vagy csak elérni nála, hogy együttműködőbb legyen?

1. Engedd el a vágyat, hogy szófogadó gyermeket nevelj!

Gondolkozz el azon, hogy valóban olyan embert szeretnél felnőttként viszont látni, aki csak a parancsoknak megfelelően tud működni. Olyat, akit mindig irányítani kell, mert önálló döntést nem mer és nem tud hozni, hogy ezt a kompetenciát senki nem erősítette benne, erre eddig nem volt szüksége. Olyan felnőttet akarsz húsz év múlva látni, akit mások irányítanak, akinek nincs véleménye, vagy nem meri kinyilvánítani?

                                                         A cél: együttműködő gyermeket nevelek.

2. Tanítsd meg beszélni és hallgatni!

Nem, nem visszabeszélni, hanem meghallgatni a másik véleményét, érveit és felváltva kommunikálni. Akkor is, ha épp nagyon eltérően gondolkodunk egy adott helyzetben. Ehhez alapvető, hogy csak akkor akarjunk közös nevezőre jutni egy kényes témában, ha mindketten felkészültünk és higgadtak vagyunk. Van, hogy egy adott témát hagyni kell állni és vissza kell hozzá térni, amíg mindenki nyugodt beszédtempóban tud érvelni. Ez főleg a nagyobb gyerekeknél kivitelezhető, a kisgyermekek esetében elsődleges minták mi vagyunk. Ha felindultan akarok megegyezésre jutni, nem jutok el a várt eredményig, hiszen a gyermek érezni fogja a feszültséget. Arra is nekem kell a kicsit megtanítani, hogy ha beszél a másik, azt hallgassam végig. Ez is csak úgy fog működni, ha anya és apa is ezt a példát mutatja. „Hallgatlak, mondd el, hogyan tudok neked segíteni?” „Megértelek, szeretném, ha elmondanád mi történt!”

    A cél: szemtől szemben tudjatok felváltva érvelni a lehetőségekről.

3. Vedd észre a saját dühöd szintjét!

Mindannyian ismerjük, hogy melyek azok a töréspontok egy vitában, amelyek ha bekövetkeznek már nem tudunk reálisan gondolkodni és olyan mondatok hagyják el a szánkat, vagy olyat teszünk, amit megbánunk. Így a nevelés legfontosabb eleme a saját önismeretünk, mert csak mi tudjuk a korlátainkat. Tanulható és fejleszthető képessége az embernek, hogy a dühével, haragjával bánni tudjon. Ehhez viszont én kellek, hogy egyre tudatosabbá váljak konfliktus helyzetekben, vagy fennakadásoknál. Tudnom kell, hogy minél jobban belesodródom a vitába, annál nagyobb stresszt élek meg, annál nehezebb kiszállnom a rutinos reakcióból, így már a probléma alakulásánál meg kell látnom a végeredményt, és másképp reagálni.

4. Biztasd és tanítsd a gyermeket kimondani és megoldani egy adott fennakadást!

Erre nagyon jó eszköz az asszertív kommunikáció, amelynek az egyik alapja, hogy a saját érzéseimről, megéléseimről nyilatkozom és nem minősítem a másikat. Tehát egy általánosan használt mondat így néz ki:

„Nagyon lassú/szófogadatlan/rendetlen/rossz vagy, miattad elkések munkából. Ha nem veszed most rögtön fel a cipődet, egy hétig nem nézhetsz mesét!”

Asszertív konstruktív kritika így hangzana:

„Amikor lassan öltözöl, az engem nyugtalanná tesz, mert később érek munkába. Emiatt dühös lesz rám a főnököm. Szeretném, ha holnaptól korábban kelnél fel, hogy több időd legyen öltözni. Mit gondolsz erről?”

Az első mondat csupa harag, míg a második egy közlés, amely tartalmazza a megoldást is, mit várok el a probléma megoldásához. Mégis megadom a lehetőséget a gyermekemnek, hogy ő is véleményt nyilvánítson, mert lehet ő jobb megoldást talál, de mindenképp azt éreztetem vele, hogy kíváncsi vagyok az ötleteire.

Felnőtt ember a szememben az, aki képes meglátni a saját hiányosságait, a nehézségeit, a tökéletlenségét, és ezeket arra használja, hogy egyre jobbá, emberségesebbé, példaértékűvé váljon. Felnőtt az, aki akar és tud fejlődni, aki belátja, hogy a gyermeke felett nem hatalmat kell gyakorolnia, hanem példát kell mutatnia és határokat szabnia ( a dühének is). Ezért olyan nehéz szülőnek lenni, mert minél több mindent tudunk meg a gyermekeinkről, annál nagyon feladatot kapunk önmagunkkal.